indy.media.hu független média központ

Kegyetlen szolipszizmus

„A szubjektivizmus álláspontja szerint: csak a szemlélő személye biztos, és minden, ami ezen kívül létezik, csak arra való, hogy a szubjektum gyönyörködjön benne, illetve, hogy értékelje azt (értsd: csak a szubjektum létezik, minden más létező a szubjektum voltaképpeni része). A szubjektivizmus következetes vég- és célpontja a szolipszizmus („Én-Önmagamizmus”), melyben a totalizált szubjektivizmust találjuk. A szolipszisták álláspontja a következő: A Megismerő (tehát az alany) az egyedül létező, mely úgy helyezi el magát a kozmoszban, hogy voltaképpeni primordiális önmagát leszűkíti, kiárasztja, hogy azután egy kozmikus játékot játszva visszataláljon önmagába (ezt természetesen úgy éri el, hogy tudati úton felszámolja és értékteleníti mindazt, ami nem a megismerő legtisztább lényege felé mutat, ergo a világot). A szolipszizmus felismerése tehát: „Én vagyok! Minden más csak a tudatom műve, látszat.” A tapasztaló Ego csak annyiban veszi tudomásul a külvilág egyes üzeneteit, amennyiben azok Önmagára (itt a létfeletti értelemben vett Önvalóra, nem pedig a tudati egóra gondolunk) vonatkoznak. Mindent negatívnak értékel, mely elvonja figyelmét önmagáról. A szolipszisztikus világnézetben csak az alany létezik, minden más csak tudati ugródeszka az önmagához való visszataláláshoz. A szolipszizmus társadalomfilozófiája (önellentmondás! - az író) kimerül az elitizmusban, egyfajta véget nem érő távolodásban az anyagi síktól. Politikai formát tekintve (bár teljesen sohasem hasonlíthat rá egyetlen berendezkedés sem, mivel a szolipszisták szerint a világ csak egy tudati visszacsatolás eredménye – erre utalt az előző kiszólás is!) az abszolutisztikus monarchia felel(ne) meg a kívánt állapotnak. Mivel eme dolgozat célja a tudattágítás, és nem pedig a filozófiai munkák „non plus ultrájának” megteremtése (mivel erre formai és egyéb okok miatt e lap hasábjain nem kerülhet sor), a további tájékozódást a szolipszizmus alaptípusáról az olvasóra bízom…”

(Németberta Péter: A világnézeti alap- és saroktípusokról)

Németberta Péter nemzetiszocialista stílusban megírt dolgozata attól eltekintve, hogy azért van némi propaganda íze, tényleg csak tudattágító szinten lett megírva, a további tájékozódást ránk, információra éhes olvasókra bízza. Alapnak viszont a szolipszizmusról való definíciója kiválóan alkalmas. Szubjektív, érződik a magánvéleménye (Dr. László András egyik tradicionalista tanítványa, Varga Szabolcs meg is sértődött, aztán „túltette magát az eseményeken”), de sebaj, az én kritikai írásom sem lesz magánvéleménytől mentes. Gyurgyák János is így vall a A zsidókérdés Magyarországon c. könyvében: „Lehet-e ideológiákról ideológiamentesen írni? Mivel nem hiszek az úgynevezett objektív történetírásban, azt gondolom, hogy semleges kívülállás nem létezik. Bár a különböző ideológusokat - még a számomra legelfogadhatatlanabbakat is - megkíséreltem a maguk belső logikájában, valamint történetiségében szemlélni, interpretálni, aligha tudtam a magam liberális konzervatív szemléletét mintegy zárójelbe tenni.” Tőlem se várjon el senki objektív történetírást, a magam szemléletét nem fogom zárójelbe tenni.

A szolipszizmus erőteljesen azon konzervatív eszmei tömörülésben érhető tetten, ami tradicionalistának nevezi magát. Konzervativizmus helyett illő konzervativizmusokról beszélni – ahány konzervatív gondolkodó, annyiféle nézet. Érdemes néhány teoretikust felemlíteni: Michael Oakeshott, John Kekes, Roger Scruton, Edmund Burke, De Maistre, René Guénon, Julius Evola. A konzervatív irányzatok nagyobb hányadára jellemző a józan gondolkodás, az evolaisták viszont félelmetesen irracionalisták és dilettánsok. A hazai jobboldal valósággal szégyenfoltnak tekinti Dr. László Andrást és Gazdag Istvánt. A képet érdemes azonban erőteljesen árnyalni. Mindjárt kiemelhetnénk azt, hogy Gazdag István nem tartozik a tradicionalisták táborába, mivel ő az Új Jobboldal magyarországi képviselője – mondhatni, nem Evolára adta le a voksát, hanem de Benoistra. A tradicionalisták közé nem szabad belekeverni az Új Jobboldalt még akkor sem, ha az Amerikában kint élő híres tradicionalista, Molnár Tamás sokáig jó kapcsolatot ápolt Alain de Benoist-val. Felharsant jobboldalról az a figyelmeztetés is, hogy a tradicionalistákat nem szabadna a konzervatívokhoz sorolni, mivel ők nem a politika, hanem a gnoszticizmus felől közelíthetőek meg. De Maistre még lehet az eszme zászlóvivője, mert tévedései ellenére realista, de az irrealista gondolkodókat minden hagyományféltésük ellenére üdvös kirekeszteni.

1, Történelem

A gyakorlatias konzervatívok mindig is ellenezték a modern világmegváltó ideológiákat. A társadalom bonyolult, nem könnyen átlátható, az egyén a tulajdon tudásával nem tud vele megbirkózni. A világmegváltó projektek, a zsenik alternatív tervei helyett a generációk felhalmozott tudására, a hagyományra szükséges bíznunk magunkat. Az egyénnek önvizsgálat után rá kell ébrednie, hogy a korlátozott képességeivel a feladat brutális, az erejét jócskán meghaladja. A történelemszemlélet két utat vázol fel előttünk: a történelemben először is van a lassú ütemben haladó, szerves társadalmi-politikai fejlődés, ha pedig ez nem tetszik, akkor ott van a második út, mely szerint fejlődés egyszerűen nincs. Nincs fejlődés, mivel a tanulási folyamat lassú, és együtt jár vele a feledés is. A generációk felhalmozott tudása folyamatosan kopik, írásba foglalni pedig nem könnyű. A történelem vagy lassan halad vagy önmagát ismétli. Bizonyos korszakokban bekövetkezik az átmeneti hanyatlás, de sok szenvedés árán, a gyakorlati tapasztalatokra támaszkodva újra fel lehet virágoztatni egy országot, egy királyságot, egy birodalmat, egy kontinenst vagy magát a világot. Romantikus ortodoxia – talán maga is egy világmegváltó projekt, egy utópia!

A metafizikai tradicionalisták történelemszemlélete hanyatló; elméletük szerint már az ókorban megkezdődött a rothadás, az önpusztítás, a visszafejlődés, a dekadencia. A radikális visszafejlődés úgy néz ki, hogy az aranykorból átlépünk az ezüstkorba, majd következik a vaskor, és onnan eljutunk a sötét korba. Radikális visszafejlődés a történelemben? A dekadencia jelének lehet tekinteni az inkvizíciót, a vizitdíjat, az ezoterikus szektákat, a rasszizmust, a Barátok közt, de ahhoz már nagyon sok füvet el kell szívnia az embernek, hogy az orvostudomány előrelépéseit a globális önpusztítás egyik elemének tartsa. Az, hogy a pestis már nem gyilkos Európában, inkább egyfajta előrelépésnek, mint visszalépésnek néz ki. „A történelem bonyolult valami, és látványosan megfigyelhetőek benne ciklusok, mint görög-római kor, majd ugyanaz visszajött a reneszánszban, majd még egyszer a XIX. században.” (Shenpen) Durva leegyszerűsítés a haladáselvűek „folyamatos fejlődés”-elmélete és a dekadensek „folyamatos hanyatlás”-elmélete. Az első kizárja a kritika lehetőségét, mert ha a fejlődés folyamatos, akkor előbb-utóbb minden rendben lesz, a második pedig lehetetlenné teszi a változtatás lehetőségét, mert ha a hanyatlás folyamatos, akkor előbb-utóbb minden elpusztul. A baloldali-liberális elmélet és a jobboldali-konzervatív elmélet egymásnak tükörképei; sajnos mindkét politikai oldalon találhatók még hívei ezen eszméknek. Szélsőséges racionalizmus vagy szélsőséges irracionalizmus, populizmus vagy hierarchizmus.

Érdemes ezzel kapcsolatban egy híres tradicionalistát, René Guénont idézni (akiről majd a későbbiekben lesz szó):

„Végül is az, hogy egy civilizáció, egy bizonyos értelemben, egy bizonyos irányban kibontakozik, nem más, mint egy kifejezésmód. Ahogy azonban léteznek fejlődések, úgy vannak visszaesések is, és olykor e két tendencia különböző területeken egyidejűleg megy végbe. Ily módon – és ehhez ragaszkodunk – mindez nagy mértékben relatív. Mihelyt azonban ugyanezeket a szavakat egy abszolút értelemben akarjuk használni, ezek többé nem feleltethetők meg semmilyen valóságnak, és pontosan ekkor, ezek olyan új eszméket képviselnek, amelyek éppen másfél évszázada vannak forgalomban itt, és csak Nyugaton.” (Fejlődés mítosza)

„Azután, ha valaki megvizsgálja ennek az állítólagos fejlődésnek a fő jellemvonásait, amelyekre kortársaink gondolkozása, úgy tűnik, minden másnál jobban korlátozódik, ezek jól láthatóan két irányvonalra redukálódnak: a materiális és a morális fejlődésre. Egyesek bizonyára még ma is „intellektuális fejlődésről” beszélnek; azonban ez a kifejezés számukra lényegében a „tudományos fejlődéssel” szinonim, és ezt főként a kísérleti tudományok, valamint ezek alkalmazásainak kibontakozására vonatkoztatják. Itt tehát az az intellektuális alászállás tűnik fel ismét, ami az intellektust valamennyi közül a leginkább korlátozott és a legalsóbb változatával azonosítja: az anyagra kizárólag a gyakorlati alkalmazás érdekében kifejtett hatással.” (Két mítosz: civilizáció és fejlődés)

2, Hagyomány

A metafizikai tradicionalisták romantikus elképzelései szerint minden vallás egy közös metafizikai tradícióból ered. A „közös metafizikai tradíció differenciálódása”, avagy a külön vallások megjelenése már a dekadencia kezdetének számít. Az tény, hogy a vallások közös pontjai az erkölcsi tanítások és a gondolat, miszerint az emberi egoval probléma van. A probléma okára, a hogyan és a miért kérdésekre a vallások radikálisan eltérő válaszokat adnak. A szent, a cádik, a guru és a megvalósító nem egyformán látja a világot.

A szex. A zsidó vallás szerint a házasságon belüli szexet az Isten azért teremtette, hogy bűntudat nélkül élvezhessük. A keresztény vallás a szexualitás kérdéséhez kissé bűntudatosan közelít, de még ott is áll a kijelentés, hogy a házasságon belüli szex nem tartozik a bűnös dolgok közé. A hinduizmus egyes irányzatai az aszketikus életet, más irányzatai nimfomán és szatiriázis életet hirdet. A buddhizmus a szerzeteseinek tiltja a szexuális örömöket. A buddhizmus világi hívei mértékkel élvezik, amit a szerzetesek nem, viszont mindezt úgy, hogy nem kötődnek hozzá. Minden változik, elmúlik és már nem az lesz, mint ami volt. A jógi pedig a szexet csupán eszköznek tekinti, amivel a tudat természetét felismeri. „Például volt egy jógi, aki minden pénzét elszerencsejátékozta, majd üres zsebein meditálva ismerte fel forma és üresség, tudat és tér egységét.” (Shenpen)

A lényeg: közös metafizikai tradícióról nem lehet beszélni.

A hinduk imádnak beolvasztani az eszmerendszerükbe mindent, ami nekik tetszik. A hindu felfogásban Buddha Visnu nyolcadik megtestesülése, Jézus pedig a gyógyítás istene. Különös, hiszen Buddha kemény kritikáját adta a hinduizmus alapelveinek, köztük a lélek létezésének, Jézus személyisége és tanai pedig teljesen idegenek a hindu világtól. Shenpen általánosító kijelentése szerint az indiai kultúra nem vállal fel semmilyen vitát és nézeteltérést. Ha két guru véleménye eltér egymástól, akkor valójában úgy néz ki a dolog, hogy mindketten ugyanazt állítják, csak más szavakkal. René Guénon és Julius Evola a hindu vallást és kultúrát elemzve átvette ezt a fajta szinkretizmust. A hinduizmus szinkretizmusa békés, Evola szinkretizmusa agresszív.

A tradicionalizmus kritika. Molnár Tamás a keresztény tradíció felől, René Guénon az összes tradíciót felölelve fogalmazza meg kritikáját. Guénon a hinduizmus elsőbbségét vallotta burkoltan, nem pedig világosan kifejezve. Guénon egy szúfi tariqa tanítványi láncolatába tartozva formálisan muszlim volt. Gyakorolta az iszlámot, magáénak vallotta a hinduizmust, védelmezte a kereszténységet – miközben a különbségeket kiválóan ismerte. Molnár Tamás tisztelettel forgatta a kezében Guénon írásait, természetesen nem értve vele mindenben egyet. A keresztény bölcselő filozófiai és eszmetörténeti szempontból szedte darabokra a modernséget. Molnár Tamás konzervativizmusával az a probléma, hogy megmarad az elmélet mezején, de a gyakorlatban már képtelen a megvalósulásra. Arisztotelész és Oakeshott gyakorlati konzervatív, Molnár Tamás tradicionalista. Gyakorlati konzervativizmus – konzervatív realizmus, tradicionalizmus – konzervatív romantika. (Bár számomra a monarchizmusért rajongó, a demokráciát lenéző Shenpen és Gabrilo gyakorlati konzervativizmusa is egyfajta mese-jobboldaliságnak tűnik.)

Guénon az élete vége felé nem foglalkozott a hinduizmussal, hanem a szufi muszlimot gyakorolta. Szufi neve: Abd al-Wahid Yahya. A vallásfilozófia fejlődését jelentősen segítette, s Blavatsky metafizikai társaságával karöltve előbbre vitte a spiritualizmus ügyét. Hiba lenne Guénont egyszerű szalonos asztaltáncoltatónak tekinteni. „Abd al-Wahid Yahya” hatalmas tudást halmozott fel a vallási szimbólumokról. Tanítványai, Evola és Eliade pedig kibővítették ezt az ismerethalmazt. A vallásról, mint szimbólumrendszerről rengeteget tudtak mondani a tradicionalisták, s nem véletlen, hogy még manapság is vallásantropológusok és kultúrantropológusok tanulmányozzák a munkáikat. Farkas Attila Márton, mint kultúrantropológus előszeretettel felhasználja René Guénon, Frithjof Schuon és Ananda Kentish Coomaraswamy műveit. Az aranykor eljövetele és a modern világ hanyatlása pedig hit és meggyőződés – mondhatni, ugyanolyan maszlag, mint az osztálynélküli társadalom ideája.

Guénon tanítványai, Evola és Eliade hamar elhajlottak mesterüktől. A mester nem politizált, de a tanítványok igen, s kezdték azzal, hogy ismerkedtek a fasizmussal és a nemzetiszocializmussal. Heideggerhez hasonlóan Evola nem volt sem fasiszta, sem nemzetiszocialista. Az olasz báró feudális, monarchista, ókonzervatív módon kritika alá vette a fasizmust és a nemzetiszocializmust, bírálta Rosenberg-et és Hitlert. Az olasz diplomácia nem véletlenül a jelentéseiben az elhallgatását javasolta. Evola nem vált antifasisztává, hanem újfeudalista gondolkodó lett. Guénon sem vált antifasisztává, hanem megmaradt apolitikusnak. Az árnyalatnyi különbségről, gondolom, nem kell beszélni, ami a fasizmus és a nemzetiszocializmus között fennáll. Mint ahogy az is ismert, hogy a Magyarországon divatos anarchizmus és hungarizmus valójában antiimperialista eszmék. S talán felesleges mondani, a tradicionalizmus nem egyenlő nácizmus.

Vagy magyarázzak? Eh, hagyjuk, lépjünk tovább!

A tradicionalisták előszeretettel foglalkoznak a buddhizmus tanulmányozásával is. Magyarországon a metafizikai tradicionalisták a Tan Kapujában képezték magukat, ahol köztudottan a buddhizmussal foglalkoznak. A buddhizmus irányzataiból rengeteg van, mivel rengeteg ember rendelkezik rengeteg problémával, ami rengeteg megoldást követel. A tradicionalisták a buddhizmust vallásnak és egyháznak tekintik, miközben az inkább életút és értékhalmaz. Rossz kiindulópontból aztán könnyű hibázni. Hamar bebizonyosodott, hogy Evolának a tantráról összehordott ismeretei hiányosak és félrevezetőek, a többi kutatásáról nem is beszélve. Evola magyarországi követői, Dr. László András és cimborái pedig híven követik a mesterüket: a buddhizmust félreértik, a legtöbb hagyományt félremagyarázzák, s így nem is kell csodálkozni, hogy a világ folyásáról is nevetséges elméletekkel operálnak (mint például a jó öreg zsidós összeesküvés-elmélet).

3, Hatalom

A gyakorlati konzervatívok szerint szükséges végrehajtani a hatalom decentralizálását. Egyetlen ember vagy szervezet nem rendelkezik olyan fejlett képességekkel, hogy egy egész országot irányítson és rendben tartson. Értelemszerű: az állam mindenhatósága konzervatív olvasatban életveszélyes. A hatalom decentralizációja valójában országos munkamegosztást takar. A hatalom a természetes emberi társulási formák vezetőinek kezébe kerül. A családfő, a munkaadó, az egyházvezető, a falu és a város polgármestere, a kerület ura diktál és dirigál, nem pedig egy mindenható vezér vagy egy elit csoport. Az emberek képességei különböznek, ezért a hatalmat csak az birtokolhatja, akit az érdemei feljogosítanak rá. A gyakorlati konzervatívok a legtermészetesebb szerveződési formának az „érdemuralmat”, a meritokráciát tartják. Az anarchista lázadhat a meritokrácia ellen; ha érdemes tettet visz végbe az „érdemek alapján elért hatalomra” épülő rendszer ellen, kiérdemli az „érdemes anarchista” nevet. A sok kicsi hierarchia összekapcsolódik egymással, így alkotnak egy egészt. Az elképzelés kizár két olyan jelenséget, amitől joggal undorodik a gyakorlati konzervatív: a katonai merevségű hierarchiákat és az erőszakos egyenlősdit. A gyakorlati konzervatív tehát úgy gondolja, a kis hierarchiák összefogása, a hatalom decentralizációja és a természetes emberi társulási formák védelme megoldja a problémákat.

A metafizikai tradicionalisták elképzelései már nem ilyen kellemesek; szerintük azt a Nagy Hierarchiát kell visszaállítani, ami az ókori Egyiptomban fennállt. A társadalomban mindenki a Nagy Hierarchia része. Itt még az alsó fokon elhelyezkedő földműves életének is egész központja a felső fokon elhelyezkedő szent-király feltételek nélküli szolgálata. Kevesek uralmának behódoló közösség. Elit által vezérelt csőcselék. Oligarchikus kollektivizmus. A hierarchia csúcsán a szent-király áll, akinek személyisége megtestesíti az egész társadalom életének célját.

4, Monarchia

Shenpen és Gabrilo, a két tündér-konzervatív szerint tök jó lehet egy alkotmányos, parlamentáris monarchiában élni. Miért is? Azért, mert… „a választott politikusok túlságosan rövid távon gondolkoznak, kell legalább egy ember a Parlamentbe, aki nem hajlandó felélni a jövőt a jelen kedvéért, mert faszányosan működő országot akar örökül hagyni a gyerekének”, „örökölt jogok, és örökölt jogaink megvédésére olyasvalaki alkalmas, aki szintén örökölt jogon bírja a hatalmát”, „a demokratikus populizmus tulajdonjog-csorbításainak gáncsolására is alkalmas”, „a játékelmélet és a hétköznapi józan ész szerint a kevert stratégiák hajlamosak hosszú távon működni”. (Shenpen) A tündér-konzervatívok vágyálma, hogy egy örökjoggal rendelkező, dinasztikus perspektívában gondolkodó király kerül a választott, rövidlátásban szenvedő politikusokkal teli Parlamentbe, de mivel ez nem valósulhat meg a valóságban, ezért ki kell egyezniük a non-fiction megoldással, a köztársasággal, ahol az Alkotmánybíróság a felső házzal karöltve korlátozzák a demokratikus populizmust. A monarchia-álom nem abszolutizmust vagy diktatúrát takar. A Szent Korona-tan lényege, hogy a király, a papság, a nemesség, a polgárság és a jobbágyság együtt alkotják a Szent Korona testét. A király nem nyúlhat önkényhez, nem alkalmazhat zsarnokságot, nem parancsolhat kuss-t a környezetének. A brit hagyományokban szerepel a „king in parliament” kifejezés: a király és a képviselők közösen élhetnek a korona jogaival. A fékek és ellensúlyok nem a demokrácia találmányai, hanem egy ősi hagyomány részei.

A metafizikai tradicionalisták szent-királya fék és ellensúly nélkül vezet egy egész birodalmat. Ősi és modern. Ősi, mert a termékeny félhold isten-királyait hozza elő a képzeletünkből. Modern, mert ezt manapság diktatúrának nevezik. Az abszolutizmus egyenesen vezetett az egyedüli monopoljogokkal bíró, uniformizáló, elnyomó államhoz. A demokraták az abszolút felséget lesöpörve a színpadról bevezették az abszolút népfelséget; az egyén diktatúrája helyett megvalósult a többség diktatúrája, a „demokrácia”. Az alkotmányos feudalizmus idején még nem szólhatott bele az állam a természetes életközösségek sorsába; az abszolutizmus idején az állam megszorongatta a családot, az egyházat, a városi tanácsot. Az nem vitatott, hogy a monarchizmus a tradicionalista szerzőknél legfőképpen szellemi módon értendő, de ők a földi vonatkozásban is erre esküdtek – az elmélet és a gyakorlat nem vált náluk ketté. Amúgy Evola a történelemből jól ismert abszolutizmust úgy nevezi, mint a monarchia eltévelyedését.

5, Vezér

Dr. László András szerint az alkalmas vezetők a legendás buddhista megvalósítók lehetnének. Tényleg így van? A tibeti Milarépa csupán költő és jógi akart lenni, a királyi állás pedig hidegen hagyta. Ült a kis barlangjában, meditált, dalokat költött és tanított; meg sem fordult a fejében, hogy államügyekkel foglalkozzon. Buddha és Tilopa nem sokáig maradt herceg. A spirituális vezető és a politikai vezető szerepköre különböző. A buddhista hagyományban nem szerepel az abszolutista királyfesitizmus. A hindu hagyományban még szerepel, mondjuk Ráma király életrajzában, de a buddhistában felesleges keresni. A buddhisták tisztelték az uralkodókat, de nem tekintették őket szellemi vezetőknek. A Dharma-uralkodók a tanítások alapján igyekeztek bölcsen végezni az államügyeket, de a megvilágosodással nem foglalkoztak. A Dharma-uralkodók nem váltak szuperszimbolúmmá, csak olyan személyekké, akik intézték az országot érintő ügyeket.

A politikai vezető szimbóluma a vaskerék: a vas nem értékes, de van gyakorlati hasznossága. A szellemi vezető szimbóluma az aranykerék: az arany nemes és értékes, de nincs gyakorlati hasznossága. Az uralkodó és a megvalósító, a vas és az arany összekeverése hiba.

A metafizikai tradicionalisták társadalomfilozófiája konfliktuskezelésben és érdekegyeztetésben megbukik. Nép és vezér – olyan érzelemmentes, mint egy termeszvár, egy hangyaboly, egy darázsfészek. A gyalogos, akiért meghal: a Királynő, a Vezér! A gyalogos csavar a gépezetben, akarat és választás nélkül, alárendelve a közösségnek, egy feladatra tenyésztve. A természeti krízisek idején szükség lehet a tömegerőre és az azt irányító vezérre vagy elitre – de csupán rövid időre. A tömeg maga a tehetetlenség, mivel hosszú távon nem kezelhető. A kisebb közösségek laza, jól szervezett együttműködése, a közösségen belül erős kapcsolatokkal, melyet hívhatunk akár nemzetalkotó szerveződésnek is, még mindig rugalmasabban működik. Az alkalmazott irányítás döntései csak azokra hat ki, akik ott és akkor érintettek az ügyben.

Az óbirodalmi fáraónak nem okoz problémát a vezérelvű központi irányítás, mert a kiválasztás alapján képessé vált a feladatra. Hol találunk ma egy beavatottat is? Sehol. Az erős központi irányítást olyan vezető vállalhatja, akinek a belső értékei tökéletesek. Komoly erkölcsi erőtől vezérelve kell átlátni a megoldandó problémákat és megszervezni a problémákat megoldó cselekedetet – átlagember erre nem képes. Az átlagon felüli ember ritka, a történelem diktátorai pedig nem nevezhetők tökéletes vezérnek. A totalitarizmus rendszerei a vezetőiktől beindultak és elbuktak. A vezetői képességek a kritikus ponton állva nem biztosítják a minőséget, s így a vezető által létrehozott rendszerek szép lassan rothadásnak indulnak.

6, Elit

Julius Evola, Gazdag István és Dr. László András kegyetlen szolipszisták annyi szolidáris és humanista érzékkel, mint egy borg kocka. Mi is a baj a szolipszizmussal? „Az anyagelvű materializmusnak (objektivizmus) totális ellentéte az idealizmus (szubjektivizmus). Ennek legradikálisabb irányzata a szolipszizmus, mely nem kevesebbet állít, minthogy tulajdonképpen csak én önmagam vagyok, rajtam kívül senki és semmi nincs. Minden (másnak tűnő) létező csak a tudatom terméke. Kizárólag szellemi síkon történő létezés. Elég bizarrnak látszó elképzelés ez, hiszen az ember anyagi síkon is létezik, tehát ez megvalósíthatatlan, s ugyanúgy helytelen, mint a materializmus. A totális szubjektivizmusnak a monarchizmus a politikai gyakorlata.” (Lantos János) A bizarr elképzelés gyakorlati jelei a brutális gőg, az embertársaink féregszámba vétele, az elefántcsonttoronyból való kritika. Általában hiányzik az ilyen embernél az észrevétel, miszerint mindannyian húsból és vérből vagyunk, sorsközösségben élünk, csak éppen különböző képességekkel rendelkezünk. A sorsközösség-vállalás hiánya brutális elméletekhez vezet, aminek gyakorlati megvalósulása csakis brutális rendszereket eredményezhet.

A metafizika nem bűn. Tamás Gáspár Miklós szerint Heidegger „mélyenckedő, dagályos és nagyképű szófosó”, de attól még vegyük a kezünkbe és olvassuk! A hivatalos filozófia határmezsgyéjébe azok a gondolkodók tartoznak, akiket a modern filozófia belevesz. A szerencsés gondolkodók megtalálhatók bármely „A filozófia története” c. könyvben. Az intézményekben megbízó racionális ember itt megáll, de aki szereti a komoly körültekintést követelő ingoványosabb területeket, várnak rá a metafizikus és misztikus beavatottak. A kellő tudás a hivatalos filozófia határmezsgyéjének ismerete, ami nélkül nem érdemes a határt átlépni. A misztikus irodalomban hiányoznak a szabályok és a fogalomrendszerek, s a gondolatok nem jól kimunkáltak, hanem szabadon szárnyalóak. Komoly intellektust igényel a szöveg felfogása és a megértése; anélkül könnyű elveszni a sűrűben. A misztikus irodalom után következhet az ezoterika, aminek mostani sztár-ideológusa Osho. Első kutatási terület a hivatalos modern filozófia, a második kutatási terület a misztikusok tudása, a harmadik kutatási terület az ezoterika. A probléma onnan adódik, hogy a kutatás fordítva kezdődik; a laikus megakarja ismerni a taoizmust, és leveszi a polcról Oshot. Osho-val ugyebár az a baj, hogy nem az eredeti taoizmust adja vissza, hanem egy könnyen fogyasztható, TESCO gazdaságos, hamburger-taoizmust. Guénon és Blavatsky már megbízható anyagot ad, de azt elsőre nem könnyű megérteni. A megértésük szellemi felpezsdülést adhat, de ha kapkod az ember, akkor olyan dilettánsán fogja kezelni a tényeket, mint Evola. Guénon írásai elvezethetnek a teozófizmushoz, aztán irány a szabadkőműves páholy! A szélsőjobboldal tradicionalizmusa nem egyenlő Guénon munkásságával, a fasizmus nem egyenlő a konzervativizmussal. Korunk fasiszta tradicionalistája elolvassa Rudolf Steinert, Oshot és Guénont, de Heideggerig már nem jut el.

A New Age ideológusai helyett mindenképpen érdemes Helena Blavatskyt vagy Annie Besant olvasni. Guénon fiatal korában ismerkedett a teozófizmussal, mint „domináns” ezoterikus eszmével. Kelet és Nyugat között még az 1900-as évek elején két eszmeközvetítő út állt fenn: a hivatalos orientalizmus és a teozófiai társaságok. Guénonnak köszönhető, hogy a keleti eszmékkel foglalkozó munkák közül az első komolyabbak megszülettek; tanítványa, Eliade kutatásai is az ő munkásságából indult el. Később Guénon skolasztikus gondolkodóként hadat üzent a spirituális gondolkodásnak. Éles kritika alá vette a spiritizmust, a teozófizmust és a spirituális materializmusokat.

A tradicionalista szerzők arrogánsak; a kiváló intellektusukhoz nem minden esetben társul morális nagyság. Intelligens emberek becsület és jóakarat nélkül. Nagyszerű intellektusok bölcsesség nélkül. A szövegeket egyoldalú intellektuális felsőbbrendűség járja át. Az általuk hirdetett ige nem az egyedüli igazság, csupán a fizikai és a szellemi létezőkre vonatkozó vallás– és társadalomfilozófiai nézet. Eliade esetében a vallásfilozófia valláspótlékként működött; vallásgyakorlást helyettesítő beszéd a vallásról. A vallások közti párbeszéd úgy néz ki, hogy megragadjuk a különbségeket és a hasonlóságokat a személyes érintettség nélkül. A tömeges könyvtermelés és az információ-áramlás korában a szolipszizmus szektájának felbukkanása nem is meglepő. Értelmiségiek, akik kutatják a vallásokat, de valójában egyik sem nyeri el a tetszésüket, mivel mindegyik korlátozza az élet élvezetét. A szolipszista pedig élvezni kívánja az életet. A vallások kötelmeivel szemben lázadva készítenek maguknak egy intellektuális, csekély reális-materiális-közösségi kötöttséget követelő vallást. A templomok sötétje helyett a kényelmes, jól fűtött könyvtárban szorgoskodnak az új vallás papjai. Heidegger és Hamvas Béla a régi szövegekbe olvasták bele a tulajdon gondolataikat; azt állították, hogy a szöveg valójában „ezt mondta”. A Grál misztériuma érdekes jelenség lehet, csak kár, hogy az értelmezéséből van több száz. Rengeteg allegóriát beleolvastak már a középkori szekuláris szövegekbe azok az értelmiségiek, akik nem járulhattak a szakrális megnyilvánulásának számító úrvacsorához. Az olvasás önmagában remek dolog, de nem teszi lehetővé az üdvözítést.

Impresszionista kritikámat, mely kevés olvasmány és rengeteg tapasztalat alapján készült, immáron befejezem. Nem áll szándékomban tagadni, hogy az álláspontom egyoldalú. Valószínűleg akadhatnak benne logikai bakik; akik erre felhívják a figyelmemet, megérdemlik köszönetemet. Remélem, sikerült új információkat átadnom és elgondolkodtatnom néhány embert.

Shalom!

További tájékozódást lehetővé tevő irodalom:
Németberta Péter: A világnézeti alap- és saroktípusokról
Lantos János: A Hungarizmus létszemléleti alapjai
Farkas Attila Márton: Ezoterikusok Haynau Baráti Köre
Farkas Attila Márton: Kik szeretik Haynaut?
Horváth Róbert: A „tradicionális szerzők” kifejezésről
Shenpen: Oakeshott vs. Evola, avagy a metafizikai tradicionalizmus kritikája