Endorfin

A cikket a frissen megjelenő Autóírtó című lapból szivárogtatjuk ki

Endorfin: Olyan hormon, mely elsősorban testmozgáskor, vagy az után termelődik a szervezetben, és stresszoldó, kedélyjavító hatása van. „Boldogsághormonnak” is hívják. Minden kezdő kerékpáros meghatározó élménye az a mellbevágó felszabadultság-érzet, szabadságélmény és öröm, melyeknek még csak hasonló kombinációja sem ismeretes a nagyvárosi létben. Sőt, különösebb arcoskodás nélkül kijelenthető: ez az érzés városban korábban a legtöbbünk számára teljességgel ismeretlen volt. Zavarbaejtő, magával ragadó, s függőségbe rántó. Nem is olyan könnyű vele mit kezdeni.

Olvastam egyszer valami vidéki pottyantós budiban ülve egy Nők Lapját, s abban egy negyvenes hölgy írt az életében bekövetkezett fordulatról. Nagyon rég él házasságban, a férje volt az első férfi az életében. Eszébe sem jutott panaszkodni a szexuális életére, csinálták, és általában nem volt kifejezetten rossz. De azért érezte, hogy valami hiányzik, és mit ad isten, egyszer csak megismert egy másik férfit. És kinyílt a világ. Ámult, és el sem tudta képzelni, hogy milyen jó lehet a szex, hogy micsoda felszabadult örömöt tud jelenteni, hogy ilyen boldogság is létezik, sőt, nem csak létezik, de számára is elérhető. Újra felfedezte önmagát, a testét, rájött, hogy öregnek, hasznavehetetlennek tartott teste mennyi mindenre képes, mennyi örömöt okozhat, mennyi új élménnyel ajándékozhatja meg. Új, ismeretlen világ tárult fel előtte. S most nem tud szabadulni tőle. A változásokat környezete is észrevette, és van, aki irigyli, van aki bátorítja, mások meg vissz akarják terelni régi életébe, mondván, hogy amit most csinál, az csak egy gyerekes bolondság, felnőtt, komoly ember számára méltatlan. Úgy érzi, nem térhet vissza ma már szürkének, kisszerűnek, boldogtalannak és rendkívül szűkösnek, frusztrálónak tartott kapcsolatába. De nem tud ezen bánkódni, mert életében először valóban boldog.
Amikor ezt olvastam, egyértelmű volt: ismerem az érzést, és ugyanezt az élményt éli át mindenki, aki otthagyja a tömegközlekedést vagy az autót a kerékpározásért.

Nem kétséges, hogy egyre többen bicikliznek a városokban. Minden Critical Mass felvonulás után többen maradnak nyeregben, mint előtte voltak. Emlékszem, egyszer november elején, késő este álltam egy barátommal az Odeon mozi előtt, amikor egy fiatal lány kanyarodott a mozi elé. Magától értetődő rutinnal közlekedett. Amikor lekötötte a biciklijét, az volt a negyedik a korlátnál, egy kicsit még keresnie is kellett szabad helyet magának. A jobb lábon feltűrt nadrágról azonosított minket, köszöntünk egymásnak, és barátommal megállapítottuk: egy ilyen jelenet akár csak két éve is elképzelhetetlen lett volna. Ma már a bicikli megszokott dolog a városi flaszteren.

Hölderlin, a rendkívül szeretetre méltó, megkattant német romantikus költő írta: Wo der Gefahr wächt, nährt sich auch die Rettende – minél nagyobb a veszély, annál közelebb a megmentő.
A minket érdeklő jelenség esetében ugyanez történik. Ahogy nő az ökológiai válság, úgy nő az emberek odafigyelése is. Ma már semmi rendkívüli nincs abban, hogy a Népszabadságban féloldalas cikkek jelennek meg, melyekben a városi autózás radikális visszaszorításáról írnak, vagy az autónak, mint olyannak az alkalmatlanságáról írnak városi közlekedési problémák megoldására. A Védegylet öt évvel ezelőtt készült „Budapest- Növekedés vagy fejlődés?” című füzetében is nincsenek olyan radikális javaslatok, melyeket ma már elkerülhetetlennek tartanak az évtizedek óta Budapestet nyomorgató, annak tragikus állapotáért felelős várospolitikusok. A belváros teljes lezárása, behajtási díj fizetése már Budapest határaitól – ilyen ötletek lobogtatása öt évvel azt eredményezte, hogy az illetőt kinevetik, reálisabb ötleteit is lesöprik, ablakait bedobálják, gyerekét a többi gyerek kiközösíti, felesége elhagyja, s a hátára „rúgj belém, hülye vagyok!” feliratú rajzlapot tűznek, amit már levenni se lesz kedve, ereje.
Ma ezt már Demszky és tettestársai hangoztatják.
Alig pár éve még gúnyolódtak azon, aki az éghajlatváltozásról beszélt. Ma már a tény evidencia, és annak oka, az emberi energiapazarlás, a benzinalapú társadalmi rend is kezd megkapaszkodni a közbeszédben.
Mi történt itt?

Az ökológiai válság történt. Az ökológiai válság történt tovább, mondjuk inkább így. Amit a zöld szervezetek nem tudtak elérni, azt elérték a meleg telek, a forró nyarak, a felborult évszakok, az, hogy minden harmadik budapesti gyerek asztmás vagy allergiás, hogy a pestiek életéből átlagosan három évet vesz el a döntően autóközlekedés okozta légszennyezés. És az, hogy egyre többen szembesültek: kollégájuk, haverjuk sokkal rövidebb idő alatt ér be a munkahelyre, a kocsmába, moziba, és sokkal jobb kedve van. Meg olcsóbban is, ne felejtsük el.
Az ilyen élmények apránként összeadódnak.
Aztán jön egy CM, s mindenkinek van egy biciklis ismerőse, jön egy meghívó, találkoznak valahol, - a CM-ek napján mindig jó idő van, hát nem csodálatos? – és elindulnak a felvonulás gyülekezési helyére. Nekem mindig az a kedvencem. Totál libabőr, fél órán keresztül. Még a város másik felében vagyunk, de már egyik biciklis megy a másik után, mind ugyanoda, mosoly mindegyik arcán, (én a kutyámmal a hátsó kosárban közlekedek, nekem dupla mosoly jut) - a lámpánál öt-tíz bringás gyűlik fel, és valami nagyon szelíd, barátságos, örömteli, de kőkeményen forradalmi dolog történik, aminek minden bringás részese, a nagyi, a kiskölyök, a susogós kocabringás, az egyetemista lány meg a fixis futár. És az első percben magától értetődően jelentkező közösség-élmény.
Úristen, most is ráz a hideg, amikor írok róla.

Amikor a Thököly úton elgázolt egy teherautó egy bringával (szabályosan) közlekedő családapát, a megemlékezésen azt mondta az özvegye, látva a biciklisek tömegét, a percek alatt számukra összegyűjtött 200 ezer forintot, azt az összetartozás-tudatot, együttérzést, szelídséget és elszántságot: most már érti, miért mondta azt a férje, hogy a biciklizés az élete. Olyan közösségi kohézió van a kerékpárosok között, ami más városi csoportoknál elképzelhetetlen.
Emberünk az első CM-en bekapja a horgot. Már másképp áll a biciklishez, akivel meg kell osztania az utat, és egy jobb napon, amikor valami közelebbi helyen van dolga, biciklivel megy. S ha az első öt alkalommal nem szerzett valami durva negatív élményt az autókkal, akkor valószínűleg nem fog tudni lejönni a szerről.
Szóval az idő nekünk dolgozik. Egyre több felszabadult, öntudatos, egészséges ember, aki a természeti és társadalmi, gépi környezetében megtalálta új, etikusabb és örömtelibb helyét.
Minden más csak rizsa. A lényeg nagyon rövid: biciklizni rohadt jó érzés. A nők számára is elérhető cowboy-feeling: szabad vagy, erős, ügyes, szexi. A többi bullshit, akár ellene szól, akár mellette, bármennyire igaz is. Átizzad a hátad a hátizsák alatt? Nem nagy ügy. Időt takarítasz meg? Nem az a fontos. Kiéled mozgásigényedet, jobb lesz a kondid? Jó, jó, de azt máshogy is lehet. Nem változtatod tovább az éghajlatot? Annak már úgyis lőttek. Egy csomó pénzt megtakarítasz? Egyébként is megvoltam. Kislányom, el fognak gázolni! Csak oda kell figyelni, akkor nem veszélyesebb, mint bármi más.
Biciklizni egy endorfin-fürdő. Ez a lényeg.

Hozzászólások

Hozzászólás megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

Fuss az endorfinadagodért!

Hölderlin idején mondata talán Heine,egy másik német:
„Keresd a nyugvópontot az események rohanásában”
Ehhez meg nem kell bicajra ülni ,elég napi félórát futni és kész a hiányzó endorfin-fröccs!
Aztán ha meg akarsz nyugodni a nagy hajtásban ,elég leülni lótusz ülésben és befelé figyelni(Zen meditáció!)-lásd a 15000 éves jóga!
Ma Ugy látom hogy aki biciklire ül attol még se szebb se jobb nem lesz ha bicajozik,ugyanugy szétforgácsolja mindennapjait,hol ide rohan hol oda.

S idönként olyan agresszivan BEszolnak egy általuk megrendezett
zöld-öko tanácskozáson vagy védegyleti esten hogy néha a képemen sül le a bör,hol szocializálodott ez a hatalomra aspiráló, társaság?

Pláne az iroda vezetőjük amikor csak ugy megirnak egy cikket és kiadnak egy sajtotájékoztatotamivel hátrányos helyzetbe hoznak valaki azért mert neve hasonlit egy projekthez.

Aztán csak annyit nyögnek be vigyorogva a neten:

„Ugye,milyen cuki vagyok?”

Figyelembe se veszika t.cik(ki)irók hogy ezzel a huzásukkal
most egy 25 éves munkát tesznek tönkre.

na ennyit a nagyképü bicajos endorfin fröccséről!

SZÓLTAM!

UI:Marci sokat kell még mantráznod ahhoz, hogy igazi mester légy!

iván

de unjuk már ivánt, trallala, trallala, sebaj, demokráciához tartozik.

A gyalogosok is emberek

Azért azt se felejtsük el, hogy a bringások mennyire primitivek tudnak lenni a tőlük még inkább kiszolgáltatottabb helyzetben lévő gyalogosokkal szemben. Mióta a Salgótarjáni utca-Hős utca ill. a bal oldalon (a Dunától nézve) a Stefánia úton levágták a járda felét egy felmeszelt csikkal a bicikliseknek, nos azóta egy gyalogos kész életveszélyben van, ha jön elötte vagy mögötte 30-35 km/h-val egy agressziv biciklis.

Szerintem inkább a tervező

Szerintem inkább a tervező felelősségén kellene elgondolkodni, aki az autósáv sérthetetlenségében meggyőződve egymásnak ugrasztotta inkább a két környezetbrát közlekedési mód képviselőit.

Kicsit öncélú cikk szaga

Kicsit öncélú cikk szaga van, írunk magunknak arról, hogy milyen jó is nekünk. De tényleg az, megéri ezt megírni, laptop előtt ülve is előhozza a bicajozás élményét. Az én sztorim is a fenti, csak most ugye egészségügyi okokból nem tudok pár napja bringázni. Hiányzik is mint a fene, jó feleleveníteni. Emlékszem, amikor évek után először nyeregbe pattantam, még az ökotudatosság és időhatékonyság vezérelt. Amikor a tizedik kört mentem a környéken, csakúgy, mert nem akartam leszállni, már nem… :+)

öncél

Helló!
Én nem öncélúnak szántam.
Ha ezt az egész masszát, amit a világról gondolunk, terjeszteni, népszerűsíteni akarjuk, akkor annak fontos feltétele, h a felénk kacsintgatóknak legyen valami identitásuk, közösség-tudatuk. Ennek és a hasonló cikkeknek van némi identitás építő hatása. A másik a népszerűsítés: sok olyan ember kapja meg, olvassa el, akire még nem igaz a „nekünk” kitétel. De talán utána kicsit igazabb lesz.
Remélem legalábbis.

S maximális tisztelet az éhségsztrájkért!

Jaja, az öncélút én is

Jaja, az öncélút én is „identitás építő” értelemben akartam használni, csak hadilábon állok a fogalmazással.
Viszont két napja abbahagytam az éhségsztrájkot kedd este már megint bicajra tudtam ülni, yippeeee. :+) De kösz, jólesik azért. :+)

javítás:

a cikk a legutóbbi autóirtóban MÁR megjelent. én raktam bele, mivel volt szerencsém a legutóbbi szám főszerkesztője lenni. hűde menő, mi?
áldás, békesség:
Kozmosz Atya

autóirtó

Én bicajjal közlekedek a városban, de az autóirtót nem ismerem.
Midenesetre biztosan valami olyasmi, amit nem fog a kezébe venni egy olyan ember, aki épp most vett tíz éves kölcsönre egy suzukit, mert akkor még kiderülne, hogy fölöslegesen tette.
Szóval ez az autóirtó biztosan azoknak szól, akik amúgy sem vesznek autót. És elég agresszíven hangzik.

Tök jó bicajozni, de előfordulhat az az eset is, amikor autózni kell. Persze csak ha akarsz pl zenekart szálítani, vagy beteget, vagy esetleg nincs fölös 2 hónapod arra, hogy eljuss a 2000 km-re lakó családodhoz, és vissza.

A döglött kutya hazánkban szerintem ott van elásva, hogy az autó még mindig státusszimbólum, ez szinte semmit nem változott a rendszerváltás óta. Ahogy egy dúsgazdag firenzei üzletember bicajra tud pattanni, úgy nagyságrendekkel csóróbb pesti megfelelője terepjárójában végigküszködi magát a parkoló autóktól járhatatlan belvárosi utcákon, hogy anyázva ne találjon félórán át parkolóhelyet.

És a rendőr őt tiszteli, mert mégiscsak Valaki lehet, meg mozgássérüt is egyben, viszont a bicajost (én) lekapcsolja, mert egyirányú utcába szemből betekert.

Tehát nem az autóval mint eszközzel van a baj, hanem azzal, hogy azért nem ülnek át sokan bicajra, mert vesztenének az önbecsülésükből. És azt nem pótolja az endorfin.

-agapé-

nyugi

ebben mind egyetértünk veled, és egyáltalán nem vagyunk agresszívak.
csak azért lett autóirtó, met faszául hangzik. de most változtatjuk a nevet agyváltóra, ami, ha belegondolsz, sokkal agresszívabb. már megin ez az agresszió.