indy.media.hu független média központ

A cikket a frissen megjelenő Autóírtó című lapból szivárogtatjuk ki

Olvastam egyszer valami vidéki pottyantós budiban ülve egy Nők Lapját, s abban egy negyvenes hölgy írt az életében bekövetkezett fordulatról. Nagyon rég él házasságban, a férje volt az első férfi az életében. Eszébe sem jutott panaszkodni a szexuális életére, csinálták, és általában nem volt kifejezetten rossz. De azért érezte, hogy valami hiányzik, és mit ad isten, egyszer csak megismert egy másik férfit. És kinyílt a világ. Ámult, és el sem tudta képzelni, hogy milyen jó lehet a szex, hogy micsoda felszabadult örömöt tud jelenteni, hogy ilyen boldogság is létezik, sőt, nem csak létezik, de számára is elérhető. Újra felfedezte önmagát, a testét, rájött, hogy öregnek, hasznavehetetlennek tartott teste mennyi mindenre képes, mennyi örömöt okozhat, mennyi új élménnyel ajándékozhatja meg. Új, ismeretlen világ tárult fel előtte. S most nem tud szabadulni tőle. A változásokat környezete is észrevette, és van, aki irigyli, van aki bátorítja, mások meg vissz akarják terelni régi életébe, mondván, hogy amit most csinál, az csak egy gyerekes bolondság, felnőtt, komoly ember számára méltatlan. Úgy érzi, nem térhet vissza ma már szürkének, kisszerűnek, boldogtalannak és rendkívül szűkösnek, frusztrálónak tartott kapcsolatába. De nem tud ezen bánkódni, mert életében először valóban boldog.
Amikor ezt olvastam, egyértelmű volt: ismerem az érzést, és ugyanezt az élményt éli át mindenki, aki otthagyja a tömegközlekedést vagy az autót a kerékpározásért.

Nem kétséges, hogy egyre többen bicikliznek a városokban. Minden Critical Mass felvonulás után többen maradnak nyeregben, mint előtte voltak. Emlékszem, egyszer november elején, késő este álltam egy barátommal az Odeon mozi előtt, amikor egy fiatal lány kanyarodott a mozi elé. Magától értetődő rutinnal közlekedett. Amikor lekötötte a biciklijét, az volt a negyedik a korlátnál, egy kicsit még keresnie is kellett szabad helyet magának. A jobb lábon feltűrt nadrágról azonosított minket, köszöntünk egymásnak, és barátommal megállapítottuk: egy ilyen jelenet akár csak két éve is elképzelhetetlen lett volna. Ma már a bicikli megszokott dolog a városi flaszteren.

Hölderlin, a rendkívül szeretetre méltó, megkattant német romantikus költő írta: Wo der Gefahr wächt, nährt sich auch die Rettende – minél nagyobb a veszély, annál közelebb a megmentő.
A minket érdeklő jelenség esetében ugyanez történik. Ahogy nő az ökológiai válság, úgy nő az emberek odafigyelése is. Ma már semmi rendkívüli nincs abban, hogy a Népszabadságban féloldalas cikkek jelennek meg, melyekben a városi autózás radikális visszaszorításáról írnak, vagy az autónak, mint olyannak az alkalmatlanságáról írnak városi közlekedési problémák megoldására. A Védegylet öt évvel ezelőtt készült „Budapest- Növekedés vagy fejlődés?” című füzetében is nincsenek olyan radikális javaslatok, melyeket ma már elkerülhetetlennek tartanak az évtizedek óta Budapestet nyomorgató, annak tragikus állapotáért felelős várospolitikusok. A belváros teljes lezárása, behajtási díj fizetése már Budapest határaitól – ilyen ötletek lobogtatása öt évvel azt eredményezte, hogy az illetőt kinevetik, reálisabb ötleteit is lesöprik, ablakait bedobálják, gyerekét a többi gyerek kiközösíti, felesége elhagyja, s a hátára „rúgj belém, hülye vagyok!” feliratú rajzlapot tűznek, amit már levenni se lesz kedve, ereje.
Ma ezt már Demszky és tettestársai hangoztatják.
Alig pár éve még gúnyolódtak azon, aki az éghajlatváltozásról beszélt. Ma már a tény evidencia, és annak oka, az emberi energiapazarlás, a benzinalapú társadalmi rend is kezd megkapaszkodni a közbeszédben.
Mi történt itt?

Az ökológiai válság történt. Az ökológiai válság történt tovább, mondjuk inkább így. Amit a zöld szervezetek nem tudtak elérni, azt elérték a meleg telek, a forró nyarak, a felborult évszakok, az, hogy minden harmadik budapesti gyerek asztmás vagy allergiás, hogy a pestiek életéből átlagosan három évet vesz el a döntően autóközlekedés okozta légszennyezés. És az, hogy egyre többen szembesültek: kollégájuk, haverjuk sokkal rövidebb idő alatt ér be a munkahelyre, a kocsmába, moziba, és sokkal jobb kedve van. Meg olcsóbban is, ne felejtsük el.
Az ilyen élmények apránként összeadódnak.
Aztán jön egy CM, s mindenkinek van egy biciklis ismerőse, jön egy meghívó, találkoznak valahol, - a CM-ek napján mindig jó idő van, hát nem csodálatos? – és elindulnak a felvonulás gyülekezési helyére. Nekem mindig az a kedvencem. Totál libabőr, fél órán keresztül. Még a város másik felében vagyunk, de már egyik biciklis megy a másik után, mind ugyanoda, mosoly mindegyik arcán, (én a kutyámmal a hátsó kosárban közlekedek, nekem dupla mosoly jut) - a lámpánál öt-tíz bringás gyűlik fel, és valami nagyon szelíd, barátságos, örömteli, de kőkeményen forradalmi dolog történik, aminek minden bringás részese, a nagyi, a kiskölyök, a susogós kocabringás, az egyetemista lány meg a fixis futár. És az első percben magától értetődően jelentkező közösség-élmény.
Úristen, most is ráz a hideg, amikor írok róla.

Amikor a Thököly úton elgázolt egy teherautó egy bringával (szabályosan) közlekedő családapát, a megemlékezésen azt mondta az özvegye, látva a biciklisek tömegét, a percek alatt számukra összegyűjtött 200 ezer forintot, azt az összetartozás-tudatot, együttérzést, szelídséget és elszántságot: most már érti, miért mondta azt a férje, hogy a biciklizés az élete. Olyan közösségi kohézió van a kerékpárosok között, ami más városi csoportoknál elképzelhetetlen.
Emberünk az első CM-en bekapja a horgot. Már másképp áll a biciklishez, akivel meg kell osztania az utat, és egy jobb napon, amikor valami közelebbi helyen van dolga, biciklivel megy. S ha az első öt alkalommal nem szerzett valami durva negatív élményt az autókkal, akkor valószínűleg nem fog tudni lejönni a szerről.
Szóval az idő nekünk dolgozik. Egyre több felszabadult, öntudatos, egészséges ember, aki a természeti és társadalmi, gépi környezetében megtalálta új, etikusabb és örömtelibb helyét.
Minden más csak rizsa. A lényeg nagyon rövid: biciklizni rohadt jó érzés. A nők számára is elérhető cowboy-feeling: szabad vagy, erős, ügyes, szexi. A többi bullshit, akár ellene szól, akár mellette, bármennyire igaz is. Átizzad a hátad a hátizsák alatt? Nem nagy ügy. Időt takarítasz meg? Nem az a fontos. Kiéled mozgásigényedet, jobb lesz a kondid? Jó, jó, de azt máshogy is lehet. Nem változtatod tovább az éghajlatot? Annak már úgyis lőttek. Egy csomó pénzt megtakarítasz? Egyébként is megvoltam. Kislányom, el fognak gázolni! Csak oda kell figyelni, akkor nem veszélyesebb, mint bármi más.
Biciklizni egy endorfin-fürdő. Ez a lényeg.