indy.media.hu független média központ

Május 1. alkalmából

Üvölteni
kell
A munkakényszer
rövid története - május 1.
alkalmából[1]
 
 
„Arbeit macht Schrei” (A
munka üvöltésre késztet)
- forgatta ki a
haláltáborok hírhedett
jelmondatát („Arbeit macht frei”
– A munka felszabadít)
egy barátom, amikor még a ’80-as
években, néhány hozzá
hasonló marginális,
rosszul kereső értelmiségi haverjával
nyári idénymunkát vállalt,
többek között
épületbontást és
árokásást. Aztán
tényleg üvöltöztek, amikor a
vállalkozó –
miután két hétig ástak
porban és tűző forróságban egy
több méter mély árkot -,
„elfelejtette” őket kifizetni és
lelépett. A barátom a
következőképp
kommentálta az eseményt: „Egy
hónapig dolgoztunk, de kétheti bért
kaptunk,
amely a munkaerőnk pótlására
fordítódott. Tehát egy
hónapig dolgozhattunk
azért, hogy dolgozhassunk. Lám a perpetuum
mobile, ha tovább nem is, de egy
hónapig működött, és
egészen tiszta hasznot termelt. Más
kérdés, hogy a mi
fejünk lila lett, belegondolván: minő
káprázatos
szürkeállományok léteznek
még
a kádári posványban is.”
 
 
Vadak és civilizáltak
 
Már az
emberiség legősibb
emlékei is a munkakényszerről
mesélnek. A kultúrhéroszok, akik
megtanítják az
emberiséget a kézművességre
és az építészetre,
általában kemény munkára
fogják
a jónépet. Ilyen figura Gilgames is, Uruk
királya, aki úgy teremt
civilizációt
a Folyamköz déli részén, hogy
közben halálra dolgoztatja az embereket:
 
„Folyópartra
hajtja ki népét, éjjel-nappal falakat
épít;
Könny
mossa a követ simára, éjjel-nappal
falakat épít;
Verejték
áztatja fehérre, éjjel-nappal falakat
épít;
Nem
ismer szíve nyugodalmat, éjjel-nappal falakat
épít;
Nem
ismer szíve megbocsátást,
éjjel-nappal falakat épít.”.[2]
 
Uruk népe
természetesen
zúgolódik a
bánásmód miatt, s az istenekhez fordul
segítségért. Anu égisten
meghallgatván őket, megparancsolja Aruru
istenanyának, hogy teremtse meg a
munkamániás
civilizációépítő
ellentét-mását, aki majd
megszabadítja őket a zsarnoktól.
Így születik Enkidu, az erdőlakó,
állatokkal együtt élő
természeti ember, aki
épp emiatt gigászi erővel bír,
ám akit Gilgames egy templomi
örömlány
segítségével elerőtlenít
és becsal a városba, majd
társává tesz. Vagyis
civilizál. Azt hiszem, a történet
máig érvényes - mi több:
máig bennünk élő -
parabolikus jelentéséről
fölösleges külön
értekezni.
 
A
„civilizált” ember
fölfogása
szerint, aki nem dolgozik, végső soron nem (vagy csak
részben) tekinthető
emberi lénynek. Ez volt többek
között a gyarmatosítás egyik
ideológiai
alappillére is. A bennszülött, a
„vadember” attól vad, hogy nem dolgozik,
így
nem képes magának
civilizációt teremteni, hanem megmarad
állati-félállati
szinten. Bár az európai ember megalkotta a
leigázottak
bukolikus-szentimentalista képét is, a nemes
vadember, ill. az ártatlan gyermek
alakját (kiélve ezzel saját
infantilizmusát), a gyakorlatban a „nemes
vadembert” haszontalan lusta disznóként
kezelték, akit ingyenes munkára lehet
fogni, ha pedig ez csődöt vall, mint a
civilizációt veszélyeztető elemet, el
kell pusztítani.
 
Jobbára
ugyanez a felfogás
érvényesült a nyugati világ
alsóbb néposztályaival szemben is,
akiket még csak
nem is idealizáltak. Josiah Tucker, Gloucester
érseke például 1745-ben
kijelenti, hogy a szabadidőt kedvelő, inkább
ünnepelni, mintsem robotolni vágyó
alacsonyabb néposztály teljesen
degenerálódott. Sőt, a nagyobb városok
köznépe
a föld legaljább, legerkölcstelenebb
férge, amiért a külhoniak előtt is
szégyenkezni kell.[3]

 
Időrablók -
lélekrablók
 
A
civilizálódásról
szóló
mítoszok azt is üzenik, hogy a
„fejlődés” ára az Aranykor
megszűnte, s vele a
halhatatlanság, vagy legalábbis a
mérhetetlenül hosszú élet
elvesztése.
Legismertebb változata e majd minden
kultúrában föllelhető
mitologémának a
bibliai kiűzetés, a Jahve által kirótt
keserves munka, s vele az életkor
fokozatos rövidülésének
története.
 
Az aranykor
elvesztéséről szóló
mítoszokat szintén
értelmezhetjük parabolaként. Az aranykor
nem történeti
korszak, hanem tudatállapot, a természettel
való egység időtlen állapota, s
vele az időérzék hiánya. Egyfajta
időben nem mérhető szemlélődő
jelenlét, a
tapasztalások rendkívüli
változatossága, ami a szubjektív időt
szinte
végtelenre képes tágítani.
 
Az a kevés,
ami ebből az
ősélményből a középkorban a
természetközeliség, ill. az
évszakok váltakozására
épülő ciklikus időszemlélet
révén még megmaradt, a kapitalizmus
megjelenésével
végleg odaveszett: Az idő = pénz metafora
alapján mért idő, s vele a napi
monoton robot a manufaktúrában, majd a
gyárban minden percet, órát, napot,
hetet, hónapot és évet
egyformává tett. A napi
monotóniát képviselő munkaidő a
jelenben ugyan elviselhetetlenül hosszúnak tűnik,
ám paradox módon az ily módon
leélt élet az emlékezetben
utólag szinte egy pillanatra zsugorodik össze.
Ismert pszichológiai jelenség, hogy az
egymást követő tapasztalások
egyformaságának köszönhetően a
szubjektív idő fölgyorsul, miáltal is a
tudatot
az egyre közelebbről fenyegető
múlandóság
élménye tölti el, míg a
tapasztalatok
sokfélesége a belső idő
hosszabbodásának kedvez –
ezért tűnik a gyermekkor
gyakorta hosszabbnak, minthogy még sok az ismeretlen, a
felfedezni való.
Ahogyan Thomas Mann írja a Varázshegyben:
ha minden egyes nap olyan, mint a másik, úgy
valamennyi egyetlen
napnak tűnik, s ezen egyformaság révén
a leghosszabb élet
is rövidnek érződik, miáltal is
észrevétlenül repül el.[4]
Talán így lehetne értelmezni
Hésziodoszt is, aki szerint a Vaskor egyre
rövidülő életidejű nyomorult
nemzedékét Zeusz akkor pusztítja el,
mikor a
gyerekek ősz hajjal születnek.
 
A
múlandósággal való
szembenézés elől az ember valamiféle
elmét kábító szerhez
menekül például
ideológiákhoz, alkoholhoz, drogokhoz, vagy
épp a munkába. Ami a
történéseket
még inkább egyformává
teszi, s ezzel az iramot még jobban
fölgyorsítja, viszont
a tudatot jótékonyan eltompítja,
elterelvén a figyelmet az élet kellemetlen
kérdéseiről. A munka ebből a
szempontból kábítószer,
vagy még inkább:
altatószer – ami a rabszolgát olykor
képes felszabadítani nyomasztó lelki
terhei alól.
 
A hatalom mikrofizikája
 
Edward P. Thompson
„Az idő, a
munkafegyelem és az ipari kapitalizmus” c.
tanulmányában rámutat, hogy az idő
szigorú strukturálása a
munkások minél jobb
kizsákmányolhatóságát
- mai
kifejezéssel: a „nagyobb
hatékonyság
elérését” -
célozta. Mint írja, az „ipari
kapitalizmussal érdekházasságra
lépett puritanizmus volt az a tényező, amely
áttérítette az embereket az idő
új értékelésére,
amely kisgyerekkoruktól fogva
minden napvilágos óra
kihasználására tanította
őket, s amely beléjük sulykolta
az egyenletet: az idő = pénz.”[5]
Nem véletlen az óraművesség szinte
forradalminak nevezhető föllendülése ebben
a
korban.
 
Az idő teljes
kihasználásának,
s vele a szabadidő megvonásának elve
és gyakorlata persze nem csupán a
profitmaximálást célozta, hanem a
kizsákmányoltak kordában
tartását is.
Foucault a hatalom mikrofizikájának nevezi azokat
az aprólékosan kidolgozott
technikákat, melyek
segítségével az embereket folyamatos
tanulásra, türelmes
munkavégzésre, vagyis alattvalói
fegyelemre lehet kényszeríteni - és
bizony az
idő patikamérlegen való
méricskélése is jobbára ide
sorolható. Felettébb
veszélyes lehet ugyanis, ha valaki „csak
úgy” tölti az idejét. Ahogyan
a jólét
sem tesz jót a munkafegyelem
szempontjából. Ezért az idő
mérése mellett a
mesterségesen fenntartott szükség is
remek fegyelmező erő. Fukuyama egyik újabb
könyvéből megtudhatjuk, hogy Bush
Amerikájában a neokon agytrösztnek a
világbirodalmi tervezgetések mellett arra is
jutott energiája, hogy a
„jólétnek
a szegények jellemére gyakorolt
ártó hatásaival”
foglalkozzon, mi több, a
gazdasági reformokat illetően ezt tartsa
leginkább szem előtt.[6]
 
Az ilyesfajta
népellenes
moralizáló fölfogás
egyáltalán nem új, ahogyan a
neoliberalizmus sem
neo-liberalizmus. Joseph Townsend, a korai szabadversenyes kapitalizmus
egyik
ideológusa, a szegények
segélyezése elleni harc egyik
vezéralakja a
következőkben összegzi érveit
még a tizenkilencedik század elején,
mely érvelés
akár az egykori és mai liberális
fölfogás summázata is lehetne:
„Az éhség
megszelídíti a legvadabb állatokat,
illemtudásra és udvariasságra,
engedelmességre és
behódolásra tanítja a
legönfejűbbet is. Általában csak az
éhség ösztönzi és
noszogatja munkára őket (ti. a szegényeket),
ám törvényeink
kimondják, hogy soha se legyenek éhesek. A
törvények azt is mondják – ezt
el kell
ismernünk -, hogy munkára kell
kényszeríteni őket. De a jogszerű
kényszer sok
bajjal, erőszakkal és zajjal jár, rosszindulatot
teremt, és sohasem vezethet jó
és elfogadható szolgálathoz;
míg az éhség nem csupán
békés, csöndes és
szüntelen nyomás, de lévén a
legtermészetesebb ösztönzője a
szorgalomnak és a
munkának, a leghatalmasabb
erőfeszítéseket is hívja
életre; (…) A rabszolgát
kényszeríteni kell a munkára, de a
szabad embert hagyni kell, hogy saját
ítélőképessége
és belátása szerint
cselekedjék…”[7]

 
A
munkanélküliség
feltalálása
 
Townsend ezzel a
híres
speenhamlandi segélyezési határozatra
reflektált, ami ekkor már évek
óta a
politikai viták kereszttüzében
állt. A rendelet kimondta, hogy a minimális
jövedelmet a kerületi
egyházközségnek kell
biztosítania oly módon, hogy a
legalacsonyabb béreket a kenyér mindenkori
árához igazítva
egészíti ki. Mivel
azonban a megélhetéshez
szükséges pénzt mindenki megkapta,
romlott a
munkamorál, a munkaadók pedig egyre kevesebb
bért fizettek, minthogy az
önkormányzatok automatikusan
kipótolták az összeget.
 
Az ellentét e
vitában a
liberalizmus és az ún.
„morális gazdaság”
– vagyis az emberbaráti elv –
között
feszült. A filantrópok szerint a szegény
joga,
hogy a gazdag segítsen rajta. A kor „reformer
közgazdászai” és
liberális
teoretikusai viszont amellett kardoskodtak, hogy a nincsteleneket a
szükség
révén kell munkára
kényszeríteni. Ennek
eredményeként a segélyezési
törvényt
1834-ben visszavonták, s a paupereket
kiszolgáltatták a piac szabályozatlan
erőinek. Nem volt többé
közsegély anélkül, hogy annak
fejében dologházakba ne
zárták, s meg ne fosztották volna őket
állampolgári jogaiktól. Maradt az
úriemberek és úriasszonyok
magánjótékonysága.
 
Mindez a
„munkavállalók” teljes
kiszolgáltatottságát
eredményezte, aminek egyik velejárója
volt az olcsósága
miatt elterjedő gyerekmunka és a még nagyobb
munkanélküliség. A munkaerő
kényszerű mobilitása miatt végleg
leépült a rokoni kötelékekre
alapuló ősi
„közösségi
ellátó rendszer” is, az ipari
forradalomnak köszönhető
gépesítés
pedig a közmunkákból
származó kereseti forrásokat is
veszélyeztette. (Például a
szegényhivatal által foglalkoztatott londoni
utcaseprők azáltal veszítették el
munkájukat, hogy az utcákat gépekkel
kezdték tisztítani.)
 
Az új
körülmények ugyanakkor
némi teret engedtek a munkakényszer elleni
sajátos, öntudatlan passzív
ellenállásnak. Aki munkához jutott,
három-négy napi intenzív
munkával
teljesítette hetét, s csak akkor jelent meg
újra a műhelyben, az
építkezésen,
vagy a kikötői dokkoknál, amikor elfogyott a
pénze. S mivel a
legkülönfélébb
alkalmi munkákat végezték el a
legkülönfélébb helyeken,
számukra ez egyfajta
szabadságot, a „hasznosak
társadalma” számára viszont
nem kis problémát
jelentett. Megengedhetetlen, hogy egy nagyváros kellős
közepén sokan az egyik
nap dolgoznak, a másik nap nem. Az ilyeneket fegyelemre
és rendezettebb
életmódra kell szoktatni. A tétlen
napok és a mobilitás
ráadásul gyengítik a
bérmunkás köteléket is.
Christian Topalov szerint a szociális
problémákkal
foglalkozó szakemberek főként e
belátások alapján kezdtek
különbséget tenni
alkalmi és rendszeres
munkanélküliség
között. Míg az előbbi a
„jótékony
verseny” és a ciklikus gazdasági
válságok
„természetes”
következménye, addig az
utóbbi egyfajta „betegség”,
ami olyanokat sújt, akik vagy nem akarnak, vagy nem
képesek dolgozni. Velük szemben
„jóindulatú, de szigorú
fegyelmezést” kell
alkalmazni, s a nevelő eszköz a bérmunkaviszony
erőszakos általánossá
tétele.
Vagy bérmunkás valaki, vagy
„szabályos”
munkanélküli.
 
Így a
pauperizmus korábbi,
meglehetősen differenciálatlan
kategóriáját
fölváltotta a segélyezésre
szoruló
akaratlan munkanélküliségé
és a „rendszeres
munkanélküliek” avagy
„alulfoglalkoztatottak”
kategóriája, ami a
problémás embercsoportra
vonatkozott. A modern munkanélküliség
Topalov szerint nem egyéb, mint állami
hivatalnokok találmánya, mely
létrejöttét egyfelől a városi
szegényekkel
kapcsolatos ügyintézés
kényszerének köszönheti,
másfelől viszont reformer
csoportok elméleti munkájának
eredménye, ami az intézkedések
ideológiai
alapjául szolgált.[8]
Vagyis ez esetben is a „hatalom
mikrofizikájáról”
beszélhetünk, s nem szimpla
technikai megoldásról. Nem a munka
hiányával volt baj, hanem annak
rendszertelen, alkalmi jellegével. Így jelent meg
aztán a közveszélyes
munkakerülés büntetőjogi
kategóriája is, ami nálunk a
századforduló óta egészen
a rendszerváltásig
érvényben volt.
 
Munkakényszer -
kényszermunka
 
A munka, mint elidegenedett emberi
tevékenység
a
legtöbb probléma gyökere. A
munkakényszernek alávetett ember egy idő
után ugyanis
megszűnik ember lenni. Vagy igavonó barommá lesz,
vagy lélektelen gépezetté. A
napi munka robot, a robotoló ember pedig
hús-vér robot. Ideáltipikus
megjelenése ennek a zombi – már ti. nem
a horrorfilmek hőse, hanem az eredeti
zombi, a haiti woodoo papok, a hounganok sötét
praktikáinak teremtménye. A
hounganok bizonyos növényi szerekkel
tetszhalált idéznek elő, majd a megfelelő
napon
„föltámasztják”
– azaz ceremoniálisan
kiássák a sírból -
áldozatukat,
akinek a drog lefagyasztotta az agyát, így a
„feltámadott”
életét visszanyerte
ugyan, „lelkét” azonban
elveszítette, miért is a vodu pap
élete végéig a
földjén dolgoztatja, és csak enni ad
neki.[9]
Talán a legjobb metaforája lehetne ez a
munkakényszernek, vagy még inkább az
ún.
„hatékonyságnak”, hiszen a
hatékony gazdaság alapja olcsó
és stabil
munkaerő.
 
Minden
kényszerből végzett
munka végső soron kényszermunka,
legföljebb vannak jobban és
kevésbé fizető
kényszermunkák, és jól
ismert az önkizsákmányolás,
ill. a társadalmi elvárások
révén jelentkező belső kényszer is.
Ráadásul - mint láthattuk -, a
munkakényszertől rövid és egyenes
út vezet a tényleges, szűkebb
értelemben vett
kényszermunkáig. Ezért nem
felszabadítani kell a munkát, hanem
elpusztítani –
szól a Marxnak tulajdonított jelmondat. Ami
viszont nem a munkatevékenység
megszüntetését
jelenti, hanem azoknak a feltételeknek a
megváltoztatását, amelyek a
munkának
kényszerjelleget adnak. A munkát
örömteli, aktív
cselekvéssé kell alakítani, s
úgymond „visszavenni az
életet”.
 
De ha már a
kényszer
kikerülhetetlen, marad a partizánharc: „A
munkahelyedről lopj nyugodtan!
Semmivel nem tartozol erkölcsileg a kapitalistának,
akinek hasznára szenvedsz
nap mint nap. Ott károsít meg, ahol tud,
ráadásul a törvény is az ő
pártján
áll. Nem kell ennek a logikának
behódolnod. Üss vissza a
munkáltatónak: lógj a
munkából, rontsd el a
gépét, csinálj selejtet, a rajtad
és sorstársaidon
élősködő piócának nem
szégyen rontani a boltját.” –
olvasható egy anarchista
röpiratban.[10]
 
Ebből
szempontból természetesen
a létezett szocializmus is burzsoá rendszer,
méghozzá több okból is,
például
nemhogy nem szüntette meg a
kizsákmányolás és a
nép kordában tartása
céljából
alkalmazott munkakényszert, de még
szigorított is rajta,
„csupán” annyi
változott, hogy a haszonélvezők
ezúttal a termelőeszközök felett
diszponáló
állampárti-pártállami
bürokrácia tagjai voltak és nem a
hagyományos tőkések.
Nem véletlen, hogy az államszocializmusban
nemhogy továbbél, de erősödik a
régi
moralizáló felfogás. Nagy
Sándor a közveszélyes
munkakerülésről, a kmk-ról
szóló tanulmányában
írja, hogy az állampárti
bürokrácia megpróbálta
számba
venni, sőt, az új helyzethez idomítva kidolgozni
„az elkülönítés,
átnevelés,
munkára fogás,
gyógyítás korábban
elhanyagolt módozatait”,
méghozzá nem csupán
a büntetés világán
belül. A kmk ugyanis „olyan társadalmi
kérdés, mellyel a
bűnüldöző szerveken kívül az
állami és a társadalmi szerveknek, az
egész
társadalomnak foglalkozni kell.
Feltérképezik a ’veszélyes
gócokat’: a
nyomortelepeket, munkásszállókat, az
elburjánzott kocsmákat,
büféket, talponállókat;
a többszörös szűrőn –
mozgósítják a
pártszerveket, kerületi tanácsokat,
ifjúsági szervezeteket,
lakóbizottságokat, iskolákat,
állami vállalatokat –
fenn kell akadniuk a züllött avagy ilyen hajlamokat
mutató egyéneknek.” A
szándék, miként a Fővárosi
Ügyészség
jelentése expressis
verbis kimondja, az, hogy a
munkátlanok körül „a
megvetés
és gyűlölet légköre alakuljon
ki.”[11]

 
Figyelemre
méltó ugyanakkor,
hogy míg a klasszikus Kádár-érában
évente mindössze 2-300 embert
ítéltek el
közveszélyes
munkakerülésért, addig az 1984-es
törvény bevezetése után
– vagyis már a lassan
rekapitalizálódó,
gazdaságilag liberalizálódó
Magyarországon - a bírói
ítélettel
sújtott
„káemkások” száma
kétezer fölé
nőtt.
 
A napi
robottól, a
„mókuskeréktől”
való menekvés egyik szolidabb formája
a lógós munkahelyek
megcélzása, mely praxist épp az
államszocializmus marginális
értelmisége
fejlesztette professzionális szintre. Átmeneti
vagy akár célállomás volt
minden
olyan munkahely-kuckó, ahová el lehet vonulni,
ahol az embert jobbára békén
hagyták, ahol nem volt felelősség, s nem
utolsó sorban: ahol jutott elég idő a
szemlélődésre, olvasásra,
gondolkodásra, ne adj’isten alkotásra.
A
hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek jól ismert
figurái az egyetemet-főiskolát
felfüggesztő, vagy akár diplomás
raktáros, éjjeliőr, poggyászőr,
köztéri
óraleolvasó, patakőr, kazánfűtő,
csatornalefolyó-ellenőr. Ma már kevesen
tudják, hogy az első szabadon választott cseh
kormány külügyminisztere, Jirzi
Dienstbier is a kellemes kazánfűtői
állást hagyta ott a
bársonyszékért.
 
A munka jelenkori
világa
 
Két
éve diáklázadás
söpört
végig Franciaországon, az ilyesfajta
megmozdulások őshazájában. A
„rabszolga-szerződés”,
„királyságomat egy
munkaszerződésért” és ehhez
hasonló
föliratú táblákkal
tüntető fiatalok az első munkavállalási
szerződéséről szóló
törvény visszavonását
követelték. A jogszabály ugyanis, mely a
gyakornoki és a
pár hónapos, határozott időre
szóló munkaszerződések
gyakorlatát váltja fel,
jogot ad a munkáltatónak, hogy két
éven belül minden indoklás
nélkül
fölmondhasson a 26 év alatti alkalmazottaknak.
 
Ezeknek a fiataloknak
jóval
nehezebb, mint nekünk volt – vallotta be Daniel
Cohn-Bendit, a ‘68-as
diáklázadások egyik vezére.
Ők annak idején a hagyományos polgári
társadalom
kultúrája, ill.
kötöttségei ellen lázadtak. Nem
a munkanélküliség, hanem épp
ellenkezőleg: az életfogytig tartó munkahely
ellen. A mai francia fiatalok
viszont a létbizonytalanságtól
rettegnek. Egy pár évvel korábbi,
munkanélküliekhez íródott
anarchista röplapon még a következő
szöveg volt
olvasható: „A
munkanélküliség nem a munka
ellentéte, hanem annak egy stádiuma.
(…) Azt hinni ugyanis, hogy a
munkanélküliség a legfőbb rossz,
óriási hiba,
mert ez a szemlélet hajlamos alábecsülni
a kényszermunkát.”[12]
Az ilyen szövegek azonban egyre inkább
anakronisztikusnak hatnak, hiszen a
jelenkor már nem a jóléti kapitalizmus
időszaka, amikor is az utópista
luxusgondolatok még táptalajra lelhettek a
fiatalok elméjében. A tőke minden
külső és belső kontroll nélküli
nyomulása és gáttalan
érdekérvényesítése
Townsend és társai mizantróp
szemléletét hozta vissza. Ma már nem a
szexuális
felszabadulásért, hanem
újból a szabadidőért, sőt a
világ más tájain a
rabszolgakereskedelem és a gyerekmunka ellen kell harcba
szállni.
 
Miközben egyre
nagyobb tömegek válnak feleslegessé,
akik még munkaerejüket sem tudják
eladni. Nyugaton, a jóléti állam
maradványainak köszönhetően az ő
foglalkoztatásukat szolgálja az ún.
„folyamatos
átképzés”, vagyis a
különféle gyorstalpalók
elvégzése, ami persze
semmire nem jó, valamint a fiataloknak a csökkenő
színvonalú felsőoktatásban -
s ennek révén az ifjúkorban -
tartása. Az ilyesfajta megoldások még
mindig
olcsóbbak - s nem csupán anyagi
szempontból -, mint a valós tudással
járó
rendes munka biztosítása.
 
A harmadik világ
vészesen növekvő népessége
már nem
jár ilyen jól. A tőke ugyanis - a
közhiedelemmel ellentétben - nem terjeszkedik
„korlátlanul”. „Az
elmúlt húsz évben sokkal jelentősebb
nagyságrendű tőke cirkulált
a centrumországok között (ezen
belül is elsősorban az Egyesült Államok
felé),
mint a perifériák,
félperifériák
irányába.” Így
aztán „nő a világon azon
emberek száma, akiket még csak
kizsákmányolni sem akar senki. Nekik egyszerűen
a létük vált feleslegessé - és
ezért előbb-utóbb
kérdésessé is fog
válni.”- írja Szalai
Erzsébet.[13]
S ezzel a kapitalizmus és annak
ideológiája, a liberalizmus szépen
vissza is
tért Marx előtti korszakába. Az akkori
„neokonok” a szegények
szaporodásában
látták az emberiség fő
problémáját, Malthus
munkássága nem véletlenül
inspirálta Darwint a „természetben
folyó harc”, ill. a szelekció
fölfedezésében
és a derék Townsend is a Robinson
szigetén élő kecskék és az
őket ritkító
kutyák közt kialakuló
természetes egyensúllyal
példálózik a
segélyezés ellen
írt munkájában.
 
A
fölöslegesek sorsa
 
A jobb
megértés végett azonban
érdemes ez ügyben
egészen a kapitalizmus
születéséig visszamenni. Nyugaton a XVI
század folyamán
a privatizáció révén
fölbomlott a faluközösség, s
megindult a rokonsági
rendszer erodálása. A magántulajdon
kialakulása versengést eredményezett,
ami a
vesztesek, a „fölöslegesek”
kirekesztését hozta magával. Ettől az
időtől kezdve
Nyugat-Európa-szerte egyre nagyobb tömegekben
jelentek meg a hányódó,
beilleszkedni nem tudók, a pauperek,
akik az akkori segélyezési gyakorlat szerint csak
munkájuk révén juthattak
létfenntartási
eszközökhöz, ámde
állás nem volt.
 
Az állam persze
egyre erőszakosabban lépett föl
ezekkel az „ország testén
fekélylő csavargókkal” szemben. A
francia IX
Károlynak a cselédek
jogállásáról
szóló ediktuma kimondja, hogy
„csavargónak
tekinthető a naplopó, semmittevő ember, a sehonnai,
sehová nem tartozó, akinek
se lakhelye, se mestersége, se hivatalos
foglalatossága nincsen, ki (…) csak
fölöslegesen szaporítja az emberek
számát.” Ők a föld haszontalan
terhe: Sunt
pondus inutilae terrae, mely
titulus később, 1701-ben már jogi
kategóriaként rögzült, sőt,
ehhez nyúlt
vissza a Code
Napoléon is.[14]
Robert Castel szerint ezek a
„csavargók”, bár akadtak
köztük „hivatásos
koldusok” és bűnözők is,
inkább a mai szakképzettséggel nem
rendelkező
munkanélküliek megfelelői, akik mindent megtettek
volna, hogy álláshoz
jussanak. A probléma megoldása az adott
városból történő
kitoloncolás vagy a
kényszermunka. VI. Edward kvázi
visszaállítja a rabszolgaságot, amikor
rendeletében minden olyan személyt
törvényen kívül helyez, aki
megélhetési
forrásokkal nem rendelkezik, és három
napnál (!) hosszabb ideje nem dolgozik.
Egyben minden „derék polgárt”
arra buzdít, hogy az ilyen
„naplopót” bíró
elé
vezesse, minek fejében az elítélt,
akinek homlokára tüzes bélyeget
sütnek, két
esztendeig az ő tulajdona lehet. (Ha megszökik,
élete végéig.) Edward apja, a
feleségfejező VIII Henrik már korábban
tízezreket akasztatott föl és
záratott börtönbe
csavargás címén. Ez volt a
munkanélküliség végső
megoldása.
 
Nos ennek a
gondolkodásmódnak
az egyik kései terméke a
koncentrációs tábor. A
lágerekben manifesztálódó
„radikális bűn” nem a huszadik
század specifikuma, de még nem is a sokat
emlegetett búr háborúval kezdődik,
amikor is az angolok a búr civileket
szögesdrótok mögé
zárják, ahol mindenféle
betegség pusztít. A huszadik század
lágerei a klasszikus kapitalizmus és a
tizenkilencedik század végi
globalizáció
(amit akkor még nevén neveztek, azaz
gyarmatosításnak és imperializmusnak)
összes szennyének sajátos huszadik
századi sűrítménye, illetve:
végkonklúziója.
A táborok megszületésében sok
minden szerepet játszott, a protestáns
etikában
pácolt kényszeres munkakultusztól, az
európai („nyugati”,
„keresztény”,
„fehér”, stb.)
civilizáció
felsőbbrendűségének
dogmáján át a liberalizmus
által
is favorizált szociáldarwinizmusig, a
„hulljon a férgese” elvéig.
Már a
legkorábbi kapitalizmus egyik fő jellemzője a
perifériára szorultak
összegyűjtése, izolálása
és olcsó vagy akár ingyenes
munkára kényszerítése,
vagy ha kellett: likvidálása.
Láthattuk, miként vélekedtek a
társadalmat
szaporodásukkal veszélyeztető
„feleslegesekről” a laissez-faire
korai ideológusai.
 
A
civilizáció ellenségének
tekintett nem teljes értékű emberek
„koncentrálása”, s ily
módon pusztulásra
ítélése már az
indián rezervátum
intézményében megjelenik. De a
táborok legelső
kezdeménye a dologház,
ahová a
földjükről elzavart
munkanélkülieket zárták,
nemek szerint elkülönítve, akár
egy börtönben, s aki ide se fért be, azt
fölakasztották. A náci
haláltábor
ennek az eszmeiségnek a sarjadéka, pontosabban ad abszurdum
végig vitele. Így kap mélyebb
értelmet a hírhedett
„Arbeit macht frei” fölirat
jelentése is.
 
Az olasz
anarcho-kommunista
Amadeo Bordiga „Auschwitz, avagy a nagy alibi” c.,
’60-as évek elején született
provokatív írásában azt
fejtegeti, hogy fölösleges külön
elborzadnunk a náci népirtáson, amikor
az a kapitalizmus
természetes következménye, amit
aztán a liberális ideológusok arra
használnak,
hogy eltereljék a figyelmet a rendszer
lényegéről, a tőke bármikor
népirtáshoz
vezető logikájáról.
Illúzió áldozatai vagyunk, amikor az
SS orvosok kísérletei
láttán elfelejtjük, hogy a kapitalizmus
miként kísérletezik naponta
alkohollal,
rákkeltő termékekkel, vagy épp
atombombákkal. „A haj- és
aranyfog-hegyek előtt,
a halott emberek áruvá vált testei
előtt el kell feledni, hogy a kapitalizmus
magát az emberi életet, a munkát tette
áruvá. Itt van minden
szerencsétlenség
forrása.”[15]
Mivel az ember áruvá vált, annak
termelése vagy megsemmisítése is a
kereslettől
függ. Így aztán, mikor a
lágerek borzalmait a polgári
ideológusok a tőke
védelmére használják, ez
nem szimplán hazugság és
félrevezetés, de „a
legförtelmesebb módja a
lemészároltak legutolsó,
immáron végsőkig való
 kihasználásának”.

[1]
Korábbi verziója megjelent
a Liget 2008 januári számában.

[2]
Rákos
Sándor fordítása. Gilgames.
Agyagtáblák üzenete.
Ékírásos akkád versek.
Bukarest, Kriterion, 1986. 66 o.

[3]
Edward P. Thompson: Az idő,
a munkafegyelem és az ipari kapitalizmus. (ford:
Bojtár B. Endre), In: Időben
élni. Történeti-szociológiai
tanulmányok. Válogatta:
Gellériné Lázár
Márta,
Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990.  92
 o.

[4]
A
szubjektív idő látszólagos
rövidségéről és
hosszáról ld. Draaisma, Douwe: Miért
futnak egyre gyorsabban az évek? (ford. Balogh
Tamás) Budapest, Typotex. 2003.
183-204 o.

[5]
Thompson i.m. 111 o.

[6]
Francis Fukuyama: Amerika válaszúton. Bp.
Századvég, 2006, 39 o.
Lényegében a
nyomor „újszerű” liberális-
neokonzervatív kriminalizálása is ide
köthető, ld.
erről Loic Wacquant: A nyomor börtönei. A
„zéró tolerancia”
világméretű
terjedése. Bp. Helikon, 2001. (Fordította:
Köböl Anna.) 

[7]
Idézi
Polányi Károly: A nagy
átalakulás. Korunk gazdasági
és politikai gyökerei. Ford:
Pap Mária, Budapest, Napvilág Kiadó,
2001. 155 o.

[8]
Christian Topalov: A munkanélküliség
föltalálása és a
századelő
szociálpolitikái. In: “A
tettetésnek minden mesterségeiben
jártasok…”
Koldusok, csavargók, veszélyeztetett gyerekek a
modernkori Magyarországon.
Szerk. Léderer Pál, Tenczer Tamás,
Ulicska László. Bp. Új
Mandátum, 1998.

[9]
Ld. erről Alfred Métraux:
A haiti vodu. Pozsony, Kaligram, 2003. 338-343 o. 

[10]
Errico Malatesta: Anarchia. Szamizdat, kiadta a Crimethlnc. Hely,
évszám,
fordító nincs feltüntetve.

[11]
Nagy
Sándor: Üzletszerű kéjelgés,
garázdaság, közveszélyes
munkakerülés -
prostitúció és alkoholizmus.
Ügyészségi jelentések az
1955. évi 17. tvr.
budapesti végrehajtásáról. http://www.archivnet.hu/rovat/nyomtat.phtml?cikkod=124

[12]
http://www.geocities.com/sztrajk/munkan.htm

[13]
Szalai Erzsébet: Az újkapitalizmus és
ami utána jöhet… Budapest,
Ú-M-K, 2006,
17 o.

[14]
Ld. a máshonnan nem, hát
Marx Tőkéjéből
ismert témáról ld. Robert
Castel: A szociális kérdés
alakváltozásai. (Ford: Léderer
Pál), Budapest, Max
Weber Alapítvány, Kávé
Kiadó, 1996.

[15]
Magyar nyelven a Barrikád
kollektíva adta ki. Hely, évszám
nincs, fordító ismeretlen, az idézett
szöveg a
13-ik oldalon található.