indy.media.hu független média központ

IMMANUEL WALLERSTEIN:
2008: A neoliberális globalizáció vége

A neoliberális globalizáció ideológiája a nyolcvanas évek elején vált népszerűvé. Valójában korántsem új gondolatról volt itt szó a modern világrendszer történetében, habár hívei annak próbálták beállítani. Arról a nagyon is régi gondolatról volt ugyanis szó, mely szerint a világ kormányai jobban tennék, ha elállnának az útból, és inkább hagynák hogy nagy, hatékony vállalatok szabadon küzdjenek meg egymással a világpiaci érvényesülésért. Az első politikai folyománya ennek a felfogásnak az volt, hogy a kormányok, a Föld minden táján, meg kell hogy engedjék, hogy ezek a nagyvállalatok szabadon léphessék át határaikat áruikkal és tőkéjükkel. A második politikai következmény azt követelte meg, hogy a kormányok, a Föld minden táján, mondjanak le mindenféle tulajdonosi szerepről a termelésben, és privatizálják minden ilyen jellegű vagyonukat. A harmadik következmény pedig azt, hogy a kormányok, a Föld minden táján, minimalizálják, vagy egyenesen számolják föl, a lakosságnak juttatott bármiféle szociális jellegű jóléti újraelosztást. Ez a régi gondolat korábban is ciklikusan újra és újra divatba jött.

A nyolcvanas években ezeket a gondolatokat a hasonlóan öreg keynesiánus és/vagy szocialista nézetekkel szembeni alternatívaként fogalmazták meg, amelyek akkoriban dominánsak voltak a Föld legtöbb országában; ez utóbbiak a vegyes gazdaságot preferálták (állami és magánszektor); valamiféle állami védelmet a polgárok számára a külföldi tulajdonban lévő kvázi-monopolisztikus nagyvállalatokkal szemben; és az életesélyek egyfajta állami kiegyenlítését a jövedelmek átcsoportosításával a kevésbé jómódúak javára (elsősorban az oktatáson, egészségügyön, és a garantált életreszóló bérminimumon keresztül), ami természetesen a jómódúak és a nagyvállalatok megadóztatásával járt.

A neoliberális globalizáció programja elsősorban a profitok világszintű stagnálásából kovácsolta politikai tőkéjét, ami a világgazdaság 1945 és a hetvenes évek eleje közötti példátlan expanziója után jelentkezett, amikor is a keynesiánus és/vagy szocialista nézetek uralták a politikát. A profitok stagnálása egyensúlytalansági [balance-of-payments] problémákat okozott a Föld számos kormánya számára, különösen a globális Délen, és az úgynevezett szocialista blokk országai számára. A neoliberális ellentámadást az USA és Nagy-Britannia jobboldali kormányai (Reagan és Thatcher) és a két legerősebb kormányközi pénzügyi szervezet, az IMF és a Világbank, vezette – létrehozták és végrehajtatták azt a programot, amit később Washington-konszenzusnak neveztek el. Ennek a nemzetközi klubnak a szlogenjét Mrs. Thatcher fogalmazta meg: Nincs más alternatíva [TINA – There Is No Alternative]. A szlogen célja az volt, hogy minden kormánnyal megértesse: el kell fogadniuk az ajánlott gazdaságpolitikai recepteket, vagy lassú növekedés és, amennyiben bajba kerülnének, a nemzetközi segítség megvonása lesz büntetésük.

A Washington-konszenzus gazdasági fellendülést ígért mindenkinek, és a nemzetközi profit-stagnálásból való kilábalást. A neoliberális globalizáció hitterjesztői politikailag nagyon is sikeresek voltak. Egyik kormány a másik után – Délen, a szocialista blokkban és a legerősebb nyugati országokban – adta be a derekát és privatizálta állami iparágait, nyitotta meg határait a kereskedelmi és pénzügyi tranzakciók számára, és nyirbálta meg jóléti kiadásait. A szocialista gazdasági elvek, és még a keynesiánusok is, diszkreditálttá váltak a közvélemény szemében és kiátkoztattak a politikai elitek körében. A leginkább drámai látható következménye mindennek a kelet-közép-európai és szovjet „kommunista” rezsimek összeomlása lett, illetve a piaci reformok átvétele a nominálisan még mindig szocialista Kínában.

Az egyetlen probléma ezzel az óriási politikai sikerrel az volt, hogy nem követte gazdasági fellendülés. Az ipari vállalatok profitjainak világszintű stagnálása folytatódott. A tőzsdéken tapasztalható fellendülés nem a termelési szféra profitjainak volt köszönhető, hanem spekulatív jellegű pénzügyi manővereknek. A jövedelmek eloszlása nemzetközileg és a különböző országokon belül rendkívüli mértékben eltorzult – masszív növekedés a globális felső 10, de még inkább a felső 1% jövedelmeit tekintve, ugyanakkor a reálbérek visszaesése a többi földlakó jelentős része számára.

A kiábrándulás a szabályozatlan „piac” áldásaival kapcsolatban a kilencvenes évek közepén vált érezhetővé. Ez különböző fejleményekből látszott: erősebben szociális-jóléti orientációjú kormányok hatalomra kerülése számos országban; az állami protekcionizmus újbóli bevetését követelő hangok felerősödése (különösen szakszervezeti és agrármozgalmak részéről); és egy alterglobalista mozgalom nemzetközi jelentkezése, amelynek szlogenje így hangzott: „lehet más a világ”.

A politikai válasz lassan, de biztosan érlelődni kezdett. Eközben a neoliberális globalizáció hívei nem pusztán fenntartották a nyomást, hanem még növelték is, George W. Bush rezsimén keresztül. Bush kormánya egyszerre folytatta a jövedelmek még inkább torz és egyenlőtlen átstrukturálását (óriási adókedvezményekkel a leginkább jómódúak számára) és vágott bele egy új macho-militarista külpolitikai irányvonalba (az iraki háborúval). Mindezt a kölcsönfelvételek (eladósodás) elképesztő kiterjesztésével finanszírozta, az amerikai kincstári kötvények eladásával az energia-nagyhatalmaknak [arab országok] és az alacsony költségű termelést kontrolláló régiók számára [(D)K-Ázsia].

Mindez papíron jól nézett ki, ha az ember csak a tőzsdék mutatóit nézte. Azonban ennek a hatalmas szuperhitel-buboréknak előbb-utóbb ki kellett durrannia és most épp ez történik. Az iraki invázió (plusz Afganisztán, plusz Pakisztán) egyre inkább egy óriási katonai és politikai fiaskónak bizonyul. Az Egyesült Államok gazdasági szilárdsága diszkreditálttá vált, a dollár szélsőséges zuhanását okozva. A világ tőzsdéi pedig beleremegnek, ahogy a buborék kidurran.

Miféle politikai konklúziókat vonnak le mindebből a különböző kormányok és a közvélemény? Egyelőre négy forgatókönyv sejlik fel a láthatáron. Az első az amerikai dollár világvaluta (reserve currency) szerepének a végét jelentené, ami lehetetlenné tenné az amerikai állam és az amerikai fogyasztók óriási eladósodottságának a fenntartását. A második a protekcionizmus visszatérését jelentené, a globális Északon és Délen egyaránt. A harmadik a bajba jutott vállalatok állami felvásárlásához való visszatérés és keynesiánus intézkedések bevezetése. Az utolsó pedig valamiféle szociális-jóléti újraelosztáshoz való visszatérés lenne.

A politikai egyensúly tehát felborult és az inga visszafelé leng. A neoliberális globalizációról 10 év múlva úgy fognak írni, mint egy ciklusról a kapitalista világgazdaság történetében. A valódi kérdés nem is az, hogy ez a fázis befejeződött-e, hanem az, hogy a visszalendülés vajon képes lesz-e a világrendszer egyfajta relatív egyensúlyát visszaállítani. Vagy ehhez már túlságosan is megsérült a rendszer? Lehet, hogy inkább még nagyobb mértékű káoszra van kilátás a világgazdaságban és ezzel a teljes világrendszerben?

(ford.: kmb)

*sok ilyet lehet pl. olvasni a Monthly Review-ban: John Bellamy Foster, The Financialization of Capital and the Crisis http://www.monthlyreview.org/080401foster.php
Minq Li An Age of Transition: The United States, China, Peak Oil, and the Demise of Neoliberalism http://www.monthlyreview.org/080401li.php

Kapcsolódó linkek

• eredeti cikk: binghamton.edu (2008-02-01)
• John Bellamy Foster: The Financialization of Capital and the Crisis
• Minq Li: An Age of Transition: The United States, China, Peak Oil, and the Demise of Neoliberalism