indy.media.hu független média központ

1968 öröksége

(Képaláírás: Rendőröket dobáló diákok a Boulevard Saint Germain-en, Párizs, 1968, május 6.)

1968-ban vihar söpört végig az egész Földön. Vietnamban kezdődött, majd keresztülfúva Ázsián, tengereken és hegyeken kelt át, hogy elérje Európát és a többi kontinenst. Minden este arról a brutális háborúról közvetített a TV, amit az Egyesült Államok egy szegény dél-kelet ázsiai ország ellen indított. A szüntelenül halmozódó képek a zuhanó bombákról, az égő falvakról, egy napalm-ba és Agent Orange-ba fojtott országról végül egy olyan globális lázadáshullámot váltottak ki, amilyenre sem azelőtt, sem azóta nem volt példa.

Ha a vietnámiak képesek arra, hogy térdre kényszerítsék a világ leghatalmasabb államát, mi miért ne tehetnénk meg ugyanazt saját vezetőinkkel: ez a hangulat uralkodott a 60-as évek generációjának radikálisai között. 1968 februárjában a vietnámi kommunisták megindították a nevezetes Tet offenzívát, támadást indítva az amerikai csapatok ellen az összes dél-vietnámi városban. Ennek az eseménysorozatnak nevezetes zárójeleneteként a gerillák végül bevették a saigon-i (Ho Chi Minh város) amerikai követséget, majd felhúzták rá a Vietkong zászlaját. Kétségtelenül öngyilkos vállalkozás volt ez, de elképesztően bátor is egyúttal. Ekkor vált először világossá az amerikaiak többsége számára, hogy a háborút nem lehet megnyerni. Ugyanezen a nyáron - az amerikai szegények jóvoltából - hazai földre is megérkezett Vietnám: a szegénység és diszkrimináció ellen tiltakozva majd minden amerikai nagyvárosban felrobbantak a fekete gettók, amiben nem kis része volt a háborúból hazatért fekete közlegényeknek.

Ez az egyetlen szikra az egész világon lángokat lobbantott fel. Márciusban Franciaországban a nanterre-i egyetem diákjai vonultak ki az utcára, létrehozva a Március 22. Mozgalmat, a két Daniel vezetésével (Cohn-Bendit és Bensaid, akkor nanterre-i diákok, ma zöld ill. baloldali politikusok), akik megpróbáltak szembeszállni a „francia oroszlánnal”, Charles de Gaulle-lal, az ötödik köztársaság méltóságteljes, monarchikus fellépésű elnökével, aki később egy gyerekes kirohanásában az őt kis híján megbuktató eseménysorozatot egyszerűen chie-en-lit-nek (ágybaszarás) aposztrofálta. A diákok először csak felsőoktatási reformot követeltek, hogy aztán a forradalomnál kössenek ki.

Ugyanebben a hónapban Londonban háborúellenes tüntetés szerveződött az USA Grosvenor Square-i nagykövetsége elé. A dolog végül erőszakossá vált. El akartuk foglalni a nagykövetséget, úgy ahogy a vietnámiak tették, a kirendelt lovas rendőrök azonban meghiúsították az erődítmény bevételét.
Az összecsapások képeit látván Eugene McCarthy amerikai szenátor elkezdte követelni egy olyan háború leállítását, ami miatt állandóan megostromolják „nagykövetségünket Európa legbarátibb fővárosában”. Ezzel együtt a többi országban tapasztalható felforduláshoz képest Nagy-Britannia mellékhadszíntér maradt csupán („…London álmos városában nincs helye az utcai harcosoknak” – énekelte Mick Jagger). Az egyetemi foglalások és a grosvenor square-i zavargások nem jelentettek komoly veszélyt a Munkáspárt kormányára, ami ugyan támogatta a háborút, de nem volt hajlandó csapatokat küldeni Vietnámba.

Franciaországban az egzisztencialista filozófus Jean-Paul Sartre ekkor állt befolyásának csúcspontján. A sztálinizmus apologétáival szemben Sartre amellett érvelt, hogy nincs okunk eltűrni a ma igazságtalanságait, elnyomását és kínját az állítólagos eljövendő boldogságért. Most, a jelenben van szükség inkább változásokra.

Májusra a nanterre-i diákok felkelése átterjedt egész Párizsra, valamint a szakszervezetekre. Éppen a Black Dwarf (Fekete Manó) első számával foglalatoskodtunk, amikor május 10-én fejre állt a francia főváros. Jean-Jacques Lebel, könnygázban fuldokló párizsi tudósítónk, óránként jelentkezett telefonon a friss beszámolókkal. Lebel szavai: „Egy ismert francia sportriportert kiküldtek a Quartier Latin-ba, hogy tudósítson az éjszaka eseményeiről. A tudósítás valahogy így hangzott: ’Ebben a pillanatban rohamozni kezd a CRS (rohamrendőrség), megtámadják a barikádokat – Jézusom! Ez egy valóságos csata. A diákok visszatámadnak, lehet hallani a zajokból… a CRS visszavonul. Most újra felveszik a támadóalakulatot, készülnek az újabb rohamra. A lakók az ablakaikból a rendőröket dobálják - jaj! A rendőrök ezt az ablakokra lőtt gránátokkal torolják meg…’ Erre a producer megszakította: ’Ez lehetetlen, a CRS nem tenne ilyesmit.’ ’Csak azt mondom, amit a saját szememmel látok.’ Ekkor elment a hangja. Inkább megszakították a tudósítást.”

A rendőrségnek nem sikerült visszafoglalni a Quartier Latin-t, amit ekkor a védők Hősi Vietnám Negyednek neveztek el. Három nappal később egymillió ember szállta meg Párizs utcáit, a korrupt francia politikai rendszer végét követelve és az épületek falait jelszavakkal elhalmozva: „Védjük meg a kollektív képzelőerőt!”, „A macskakövek alatt – ott a strand!”, „A tulajdon a népek ópiuma, a forradalom a történelem eksztázisa”.

Eric Hobsbawm az alábbiakat írta a Black Dwarf-ba: „Franciaország bebizonyította: ha valaki megmutatja az embereknek, hogy mégsem tehetetlenek, valóban újra cselekvőképessé válhatnak.”

Magam is azt terveztem, hogy Párizsba megyek (és erről a lapunkban is írtunk), egyik éjjel azonban névtelen telefonhívást kaptam. „Nem tudod, ki vagyok – mondta egy elegáns, kifinomult (posh) hang a kagylóba - de azt tanácsolom, ne hagyd el az országot, amíg nem jár le az 5 éved Angliában. Nem engednének vissza.” Ekkoriban ugyanis a Commonwealth-ből származóknak automatikusan járt a brit állampolgárság 5 év után. Ez a bizonyos 5 év az én esetemben 68 októberében járt volna le. Munkáspárti miniszterek nyilvánosan vitatkoztak róla, vajon deportálhatnak-e. Ügyvéd barátaim is azon a véleményen voltak, hogy jobb ha nem hagyom el az országot. Clive Goodwin, a lapkiadónk, végül megvétózta az utazásomat és maga ment el.

Végül egy évvel később mentem át Franciaországba, hogy segítsek Alain Krivine-nek (aki a májusi lázadások egyik vezetője volt) elnöki kampányában, amit a Ligue Communiste Révolutionnaire jelöltjeként folytatott. Egy toulouse-i gyűlésről az Orly-ra visszatérve rendőrök vették körül a repülőgépünket. „Remélem miattad, és nem miattam,” motyogta Krivine. Miattam jöttek. Kiutasítási rendeletet adtak ki ellenem, ami egészen Mitterand megválasztásáig (1981) érvényben maradt.

A forradalom ugyan nem tört ki, de Franciaországot mégis megrázták az események. De Gaulle, aki remek történelmi érzékkel volt megáldva, államcsínyt fontolgatott: kora júniusban Baded-Badenbe repült, ahol a francia katonaság egységei állomásoztak, hogy megkérdezze a hadsereg vezetőitől, támogatnák-e, ha Párizsban győzne a forradalom. A katonaság benne volt a dologban, cserébe a szélsőjobboldali tábornokok rehabilitációját követelve, akiket De Gaulle az Algériából való kivonulás opponálása miatt távolított el. Ebben meg is egyeztek. Másrészt De Gaulle alaposan lehordta belügyminiszterét, aki Sartre letartóztatását javasolta: „Voltaire-t nem lehet börtönbe zárni.” – rendelkezett.

A francia példa megállíthatatlanul terjedt, ami épp annyira aggasztotta a moszkvai bürokratákat, mint a nyugati elitcsoportokat. A lázadozó, engedetlen népet mindenhol térdre kellett kényszeríteni. Robert Escarpit, a Le Monde tudósítója így írt (1968) július 23-án: „A külföldön utazó francia valahogy úgy érzi magát, mint egy súlyos lázból kigyógyult lábadozó. Hogy is törtek ki a barikádok kiütései? Mit is mutatott a lázmérő május 29-én este? Vajon valóban a betegség gyökeréig hatol a gaullista gyógymód? Nem kell félnünk a visszaeséstől? Van ugyanakkor egy kérdés, amit sosem tesznek fel, mert félnek a választól. De titokban mindenki arra szeretné tudni a választ – rettegve vagy reménykedve -, hogy vajon fertőző-e a betegség.”

Az volt. Prágában a reformkommunisták – sokan közülük a háború antifasiszta hősei – még a tavasszal kihirdették az „emberarcú szocializmust”. Dubcek és támogatói célja a csehszlovák politikai élet demokratizálása volt. Ez az első lépés lett volna egy szocialista demokrácia felé, és ezt mind Moszkvában, mind Washingtonban meglátták. Augusztus 21-én Moszkva végül tankokkal taposta el a reformmozgalmat.

Nyugat-Európa minden fővárosában tiltakozások zajlottak. Az angol bulvársajtó a baloldaliakat állandóan „moszkvai ügynökök”-ként átkozta el, és mélységesen megdöbbent, amikor a szovjet nagykövetség elé vonultunk, hogy erős szavakkal ítéljük el az inváziót és elégessük a felfuvalkodott szovjet vezető, Leonyid Brezsnyev képét. Szolzsenyicin egyszer megjegyezte, hogy a Csehszlovákia elleni invázió jelentette számára az utolsó cseppet a pohárban. Ekkor látta be végleg, hogy a rendszer megreformálhatatlan, és csak a teljes megdöntése lehet a megoldás. Nem ő volt az egyetlen, aki így látta. A moszkvai bürokraták ezzel lényegében megásták a saját sírjukat.

Mexikóban a diákok megszállták az egyetemeket az elnyomás és az egypártrendszer végét követelve. Végül a hadsereget vetették be, hogy szállja meg az egyetemeket, amit hónapokon át meg is tett, a világ alighanem leginkább iskolázott hadseregévé válva. Október 2-án – miközben a 10 nap múlva kezdődő Olimpia miatt eleve Mexikóvárosra szegeződött a világ szeme – több ezer diák lepte el az utcákat, hogy demonstráljon. Naplementekor vérengzés kezdődött, amikor a hadsereg tüzet nyitott az egyik főtéren beszédeket hallgató tömegre. Több tucat ember meghalt és sok százan megsebesültek.

És aztán jött 1968 novemberében Pakisztán. Elsőként a diákok fordultak szembe az amerikai támogatással működő, korrupt és omladozó katonai diktatúra (ismerősen hangzik?) államapparátusával. Hamarosan munkások, ügyvédek, tisztviselők, prostituáltak és mások csatlakoztak hozzájuk, és a fokozódó elnyomás (több százan haltak meg) ellenére egyre erőteljesebben fellépéssel a következő évben végül sikerült megbuktatni Ayub Khan tábornokot.

Amikor 1969 februárjában odaérkeztem, az országban kézzelfogható volt a derűlátás. A gyűléseken, amiken Habib Jalibbal költővel szerte az országban beszéltünk egész más hangulattal találkoztunk, mint Európában. Az állami hatalom itt nem tűnt olyan távolinak és megfoghatatlannak. Az Ayub Khan feletti győzelem lehetővé tette az ország történelmének első általános választását. Kelet-Pakisztánban a bengáli nacionalisták elnyerték a szavazatok többségét, amit aztán az elit és sok vezető politikus nem volt hajlandó elfogadni. Polgárháború, majd indiai katonai beavatkozás következett, ami a régi Pakisztán végét jelentette. Banglades születése ennek a véres császármetszésnek köszönhető.

Ez alatt a dicsőséges évtized (1965-75) alatt, aminek 68 volt a csúcspontja, három egyidejűleg ható narratíva keveredett egymással. Akkoriban a politika tűnt a legerősebbnek, de a másik kettő alighanem maradandóbb nyomot hagyott: a szexuális felszabadulás és az alulról szerveződő, hedonisztikus vállalkozások forradalma.
Minden okunk megvolt hogy hálásak legyünk ez utóbbiért. 1968-69-ben, mikor a Black Dwarf-ot szerkesztettem állandóan felhívásokat intéztünk az olvasókhoz, hogy segítsék a lapot. Egy nap besétált egy overallos fickó a soho-i szerkesztőségbe, kiszedett 25 darab gyűrött ötfontost, megköszönte, hogy szerkesztjük a lapot, majd elment. Ez kéthetenként megismétlődött. Végül aztán egyszer megkérdeztem kicsoda is ő, és hogy van-e valami konkrét oka a nagylelkűségének. Kiderült, hogy újságosbódéja van a Portobello Road-on és, ami a nagylelkűségét illeti, a válasza egyszerű volt: „A kapitalizmus egyszerűen annyira nem laza (non-groovy), öreg.” Ma mintha túlságosan is laza lenne, és sokkal kíméletlenebb is.

Bizonyos tekintetben a hatvanas évek az ötvenes évekre való reakcióként alakultak így, reakcióként a hidegháború intenzitására. Míg az Egyesült Államokban McCarthy-féle boszorkányüldözések óriási pusztítást okoztak az 50-es években, de a feketelistára tett írók ekkor lassan újra elkezdhettek dolgozni, addig egyúttal a Szovjetunióban is politikai foglyok százait engedték szabadon, bezárták a Gulág-táborokat és Hruscsev nyilvánosan elítélte Sztálin bűneit, óriási izgalmakat és gyors reformokban való reménykedést váltva ki egész Kelet-Európában. Ez a reménykedés később aztán alaptalannak bizonyult.

A megújulás szelleme a kultúrát sem hagyta érintetlenül: Szolzsenyicin első regényét a hivatalos irodalmi lap, a Novi Mir kezdte el folytatásokban közölni, miközben Európán az új filmművészet hulláma söpört végig. A NATO két kedvenc fasisztája, Franco és Salazar által irányított Spanyolországban, illetve Portugáliában még a cenzúra uralkodott, de Nagy-Britanniában 1960-ban végre kiadták DH Lawrence 1928-ban írt regényét, a Lady Chatterley szeretőjét. Az akkor először teljes terjedelmében megjelent könyv 2 millió példányban kelt el. Simone de Beauvoir úttörő, A második nem (1949) című munkáját követve robbant 1966 decemberében Juliet Mitchell kiáltványa. Terjedelmes esszéje, a Nők: a leghosszabb forradalomról, a New Left Review-ban jelent meg és azonnal állandó hivatkozási ponttá vált a témában: „A fejlett ipari társadalmakban a női munka pusztán marginális kiegészítése a teljes gazdaságnak…a nők egy saját univerzumot kapnak: a családot. Mint a nőt magát is, a családot egy természeti tárgynak tüntetik fel, miközben valójában kulturális kreáció. Paradox módon azonban mindkettőt ideálokként szokás megénekelni. Az „igazi” nő és az „igazi” család a béke és bőség képeiként tűnnek fel: pedig valójában talán mindkettő az erőszak és a kétségbeesés helyszíne.”

1968 szeptemberében az amerikai feministák félbeszakították az Atlantic City-ben a Miss World szépségversenyt, mintegy a növekvő női mozgalmak jelzőtüzeként, amik egyre hangosabban követelték a nők elismerését, függetlenségét és egyenlő eséllyel megjelenő hangját egy férfiak uralta világban. A Black Dwarf 1969 januárjában megjelenő száma a címlapon az új évet a nők évének kiáltotta ki. Ugyanebben a számban jelent meg Sheila Rowbotham bátor feminista fegyverbehívása. (Mikor ezeket a sorokat írom, Rowbotham professzort, aki mára elismert tudós lett, állása megszüntetésével fenyegetik a Manchester University borzalmas bürokratái. Úgy tűnik ma olyan korszakban élünk, ahol az egyetemek futószalag-jelleggel működnek, ahol ünnepelt sztároknak vagyonokat fizetnek, hogy heti nyolc órát tanítsanak, míg a valódi tudósokat kihajítják.)

És mindemellett persze ott volt a gyönyör elve is. A 60-as évek hedonista jellege kétségtelen tény, de nagyon különbözött ez a hedonizmus a mai előregyártott-nagyvállalati (corporatised) hedonizmustól. Akkoriban ez elszakadást jelentett a negyvenes-ötvenes évek képmutató puritanizmusától, ahol a cenzorok megtiltották, hogy a filmvásznon egy házaspár egy ágyban feküdjön, és kötelező volt a pizsama-egyenruha. A radikálisabb társadalmi felfordulások minden társadalmi korlátozással szembe fordulnak. Mindig így volt ez.

Az előképként is tekinthető tizennyolcadik századi London-ban a szexuális kísérletezés olyan szakadár szekták díszletei mögött zajlott, mint például a herrnhuti testvérek, vagy a swedenborgiánusok (akik számára a „szent imádata” legjobban az „az ondónak kilövellése” aktusában testesül meg) gyülekezetei: mindkét gyülekezet a vallási és szexuális eksztázis összekapcsolását vallotta. A szexuális orgiák a herrnhuti testvérek rituáléinak fontos részeit jelentették, ahol a penetrációt Krisztus sebeibe való belépéshez hasonlították. William Blake és köre aktívan részt vett mindebben és nem egy festményét, ami ezt a világot ábrázolta, betiltották az akkori hatóságok. Remélem mindez nem döbbenti meg túlságosan öreg barátomat, Tony Benn-t és másokat akik anélkül éneklik a Jeruzsálem-et, hogy belegondolnának mit is jelentenek ezek a sorok:

"Bring me my bow of burning gold!
Bring me my arrows of desire!
Bring me my spear!"
(William Blake: Jerusalem)

"Hozzatok hát aranylángot
Vágyak íját és nyilait
Mindent átvágó tűz-kardot"
(ua., fordította: Kántás Balázs)

A homoszexualitást Nagy-Britanniában csak 1967-ben dekriminalizálták. Megjelentek a melegek mozgalmai, minden homofób törvény eltörlését követelve, Gay Pride felvonulásokat szervezve, amihez az inspirációt az amerikai feketék mozgalmaiból vették. A különböző mozgalmak mind tanultak egymástól. A polgárjogi, női, meleg mozgalmak eredményeiért – amiket ma természetesnek veszünk – annak idején az utcákon kellett harcolni, olyan emberek ellen, akik akkor a “förtelem elleni háború”-ról beszéltek, miközben megpróbálták visszaverni ezeket a mozgalmakat.

A történelem ugyan ritkán ismétli önmagát, de a múlt visszhangjai mindig itt maradnak. 2004 őszén, Bush újraválasztási kampányának idején, az Egyesült Államokban tartottam előadásokat. Egy hatalmas háborúellenes találkozón Madison-ban a következő, nagyon is direkt visszhangokat keltő matricát láttam: “Irak: az arab Vietnám”. A terem hangosítását biztosító mexikói-amerikai hangmérnök büszkén a fülembe suttogta, hogy 25 éves fia épp most tért vissza Falludzsából (ahol az amerikai katonák borzalmas vérengzést rendeztek) és talán majd idejön a rendezvényre. Végül a rendezvényre ugyan nem jött el, de később mégis találkoztam vele és néhány barátjával. Mint elmondta, látta hogy a rendezvényen csupa háború- és Bush-ellenes aktivista ül.

Este aztán az egyik fiatal katona, “G”, egy kefehajú tengerészgyalogos elmondott néhány történetet a katonai helytállásról és kötelességtudásról. Megkérdeztem tőle miért csatlakozott a tengerészethez.

“Az olyan embereknek, mint én nem volt más választásuk. Ha itt maradok, megölnek az utcán, vagy a börtönben kötök ki egy életre. A tengerészet megmentette az életemet. Kiképeztek, vigyáztak rám és teljesen átalakítottak. Ha meghalok Irakban, legalább az ellenség kezétől halok meg. Falludzsában az egyetlen dolog, ami érdekelt, az volt, hogy vigyázzak a közlegényeim biztonságára. Ennyi. A legtöbb fiatalnak, akik itt a békéért tüntetnek, nincsenek problémáik. Egyetemre járnak, egy kicsit tüntetnek, aztán elfelejtik az egészet, ahogy beállnak valami jól fizető állásba. A hozzám hasonló embereknek viszont nem könnyű. Szerintem jobb lenne a sorozott hadsereg. Miért csak szegény fiatalok menjenek harcolni? A tengerészgyalogosok közül, akiket ismerek, legfeljebb 4-5% buzgó, hazafiaskodó zászlólengető. Mi többiek egyszerűen a munkánkat végezzük, amennyire jól csak tudjuk, és próbáljuk végigcsinálni, anélkül hogy megölnének, vagy megsebesítenének.”

Később G-t összehoztuk két idősebb férfival, akik szintén katonák voltak valaha. Az egyikük Will Williams volt (60), aki Mississippi államból származott és 17 évesen vonult be. Biztos volt benne, hogy ha nem hagyja el Mississippit a Ku-Klux-klán, vagy valami hasonló rasszista szervezet, előbb-utóbb megöli. Ő is úgy vélekedett, hogy a hadsereg „megmentette az életét”. Németországi kiképzés után került Vietnámba. A háborúban megsebesülve Purple Heart érdemrendet és két bronz csillagot kapott – ugyanakkor a Camranh-öbölben kitört fekete csapatlázadás után (ahol a katonák az amerikai hadseregben uralkodó rasszizmus miatt tiltakoztak) egyre erősebb kétségei támadták.

Hosszú és nehéz visszailleszkedési időszaka alatt Williams beleásta magát a történelembe és a politikába. Amikor az iraki háború idején megint azt látta, hogy félrevezetik az országot, feleségével Dot-tal csatlakoztak a háborúellenes mozgalomhoz, spirituálékat éneklő kórusukkal gyűléseken lépve fel.

A másik idős hadviselt Clarence Kailin (90) volt, aki a spanyol polgárháborúban harcoló Abraham Lincoln Brigád egyik utolsó túlélője. Ő is részt vett a háborúellenes mozgalomban. “Az utazásunk (Spanyolországba) szinte teljesen titokban zajlott le, még a saját családjaink számára is. Közelről láthattam a háború kegyetlenségét. (…) Az 5 wisconsin-i közül, akik Spanyolországba jöttek velem, kettő meghalt. Később aztán jött Vietnám, és amerikai fiatalok ezúttal a rossz ügyért haltak meg. Most pedig itt van Irak. Szörnyű, ami van, de én akkor is hiszek benne, hogy az emberek eredendően jók, és ezért képesek mégis sokan változtatni.”

2006-ban, egy újabb bevetés után, G végül nem tudta tovább támogatni a háborút. Ekkor már csodálattal nézett Cindy Sheehan-re és a Katonacsaládok a Háború Ellen nevű szervezetre, a háború legaktívabb ellenzőire.

Egy évtizeddel a francia forradalom előtt Voltaire így írt: “A történelem: a hazugságok, amikben egyetértünk.” Azóta aztán szinte semmiről sincs egyetértés e tekintetben. A ’68 körüli vitákat nemrég Nicolas Sarkozy élesztette újra, aki azzal dicsekedett, hogy választási győzelme az utolsó szög a ’68-as szellem koporsójában. Alain Badiou filozófus válaszképpen szarkasztikusan megjegyezte: az új elnök leginkább 1815 Bourbonjaira és Pétain marsallra emlékeztet. Ők is előszeretettel beszéltek szögekről és koporsókról.

“1968 májusa szellemi és erkölcsi relativizmussal öntött el mindannyiunkat,” jelentette ki Sarkozy. “Mert ’68 örökösei elterjesztették azt a gondolatot, hogy nincs különbség jó és rossz, igaz és hamis, szép és csúnya között. A ’68-as örökség uralkodóvá tette a cinizmust a politikában és az egész társadalomban.”

Később odáig ment, hogy a különböző kétes üzleti spekulációkat is ’68 eredményének állítsa be. ’68 májusának az etikai normák ellen intézett támadása elősegítette “a kapitalizmus erkölcsi alapjainak meggyengülését, ezzel előkészítve a talajt a hatalmas végkielégítéseket felvevő harácsoló-főnökök kaszinó-kapitalizmusának.” Ezek szerint tehát a 60-as évek nemzedéke lenne a felelős az Enron-ért, a Conrad Black-ért, az ingatlanhitel-válságért, a Northern Rock-ért, a politikai korrupcióért, a deregulációért, a “szabad piac” diktatúrájáért, az egyre inkább elszemtelenedő opportunizmustól fulladozó kulturális miliőnkért.

A vietnámi háború elleni harc 10 évig tartott. 2003-ban az emberek újra kivonultak Amerika és Európa nagyvárosainak utcáira, még nagyobb számban, mint akkor, hogy megpróbálják megakadályozni az iraki háborút. Ez a megelőző csapás-kísérlet sikertelen maradt. Hiányzott a tiltakozásból az állóképesség és a jelentős visszhangot keltő hangütés, ami egykori elődjét éltette. Az egész tiltakozási hullám tulajdonképpen 48 órán belül elhalt, megmutatván mekkorát is változott a világ.

Vajon hiú képzeletszülemények voltak csak 1968 álmai és reményei? Vagy egyszerűen a kegyetlen történelmi dinamika miatt vetélt el valami új, ami pedig úgy szeretett volna megszületni? A forradalmi gondolkodásúak – utópisztikus anarchisták, castroisták, mindenféle trockisták, a különböző maoisták – az egész erdőt akarták. A szociáldemokraták és a liberálisok inkább egy-egy konkrét fára koncentráltak. Az egész erdő? – ez hiba lenne, hiszen az valami túlságosan nagy és megfoghatatlan, figyelmeztettek, miközben egy konkrét fa, az valami jól beazonosítható, fejleszthető, átalakítható. Mára aztán egyszerűen eltűnt az a bizonyos fa is.

„Olyanok vagytok, mint a hal, aki csak a csalit látja, a zsineget nem,” mondtuk mi nekik. Mert nekünk volt – és ma is van - képünk azt gondolni, hogy az ember értékét nem anyagi javainak mennyisége határozza meg, hanem az, mennyire tud és akar segíteni másokon, a szegényebbeken és gyengébbeken; hogy a gazdaságot úgy kellene megszervezni, hogy az sokak és ne kevesek érdekeit szolgálja; hogy a szocializmus demokrácia nélkül nem szocializmus. És mindenekelőtt, hittünk a szólás szabadságában.

Ma ebből sok minden utópisztikusnak tűnik, és sokan, akiknek akkor nem volt elég radikális ’68, ma a szocializmus minden formáját az Évát elcsábító paradicsombeli csalfa kígyóként átkozzák el, viselkedésükkel azokra az ókori szektákra emlékeztetve, akik a rituális kicsapongásból gond nélkül billentek át a szüzességi fogadalomba. A „kommunizmus” összeomlása 1989-ban létrehozott egy új társadalmi megegyezést, a Washington Konszenzust, aminek keretében a minden szabályozástól megfosztott tőke behatolhatott az eddig a pontig a köztulajdon sérthetetlen földjének számító területekre, ezzel feleslegessé téve a hagyományos szociáldemokráciát, és egyben aláásva a demokratikus kontrollt, mint olyat.

Sokan, akik egykor egy jobb jövőről álmodoztak, egyszerűen feladták. Mások egy keserű jelszót tettek magukévá: ha nem tanulsz bele az új viszonyokba, nem lesz miből élned. A francia értelmiség, ami a felvilágosodástól kezdve Párizst mindig az egész világ legfőbb politikai műhelyévé tette, élen jár a visszavonulásban majd minden fronton. Renegátokkal van tele majd mindegyik nyugat-európai kormány, akik a kizsákmányolás, háborúk, államterrorizmus és neokoloniális akciók szorgos hangyáiként tevékenykednek. Mások kivonultak az akadémiai világból, hogy reakciós firkálmányokat publikáljanak blogjaikon, épp akkora lelkesedéssel, ahogy egykor a szélsőbaloldalon az ellenséges frakciók ellen hadakoztak. Megint csak, mindebből semmi sem új. És igencsak ide illik végszóként Shelley válasza Wordsworth-nek, aki a francia forradalom kezdeti támogatása után inkább a szentimentális konzervativizmust választotta:

„Tisztes szegényen tisztán szólt dalod,
igazságért, szabadságért a zsoltár -
de abbahagytad, és én gyászolok,
hogy ez voltál s már nem vagy, aki voltál.”
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

(fordító: indyolvasó - komb83_kukac_gmail_pont_com)

TARIQ ALI:
Where has all the rage gone?
The Guardian, 2008. március 22., szombat
http://www.guardian.co.uk/politics/2008/mar/22/vietnamwar

Kapcsolódó cikkek

Kapcsolódó linkek

• '68: Orbán ellenforradalma
• Egy feledhetetlen év töredékei - 1968 - 1. rész
• '68 árnya Franciaországon - Daniel Cohn-Bendit-interjú
• 1968 kronológiája