indy.media.hu független média központ

A kibertér Amerikában született meg, jelenleg viszont inkább gyarmatként tekintenek rá. A cyber-szabadságharc az Internet függetlenségi háborúja, hiszen a helyzet kísértetiesen emlékeztet Amerika hőskorára: az Alapító Atyák jelszava - „no taxation without representation”, vagyis „nincs adózás képviselet nélkül” a netizenekre is igaznak látszik. Az USA kormányának mára semmi köze az Internet üzemeltetéséhez, illetve a hálózaton zajló élethez, mégis fenntartja magának a jogot, hogy döntéseket hozzon a kibertér sorsáról. Tágabb értelemben pedig az északi (kizsákmányoló) államok és a déli félteke „fejlődő” államai állnak szemben egymással. Ez utóbbi egy másik párhuzamot sugall: az Észak és Dél háborúja inverz ismétli magát. [1]

A végvárakban megkezdődött a készülődés. November 18.-án indul Tuniszban az Információs Társadalom Csúcstalálkozó (WSIS) néven futó ENSz konferencia második fordulója. [2] Ez az esemény történelmi jelentőségű az Internet fejlődése szempontjából. Az Internet szabadságharc tuniszi frontján két koncentrikus körben zajnak a hadmozdulatok: a legfontosabb kérdés, hogy sikerül-e kicsavarni az Egyesült Államok kezéből az Internet irányítását („Internet Governance”). Ugyanezen logika mentén egy tágabb körben több kisebb csatározás folyik olyan témák mentén, mint az infrastruktúra finanszírozása, a spektrum-szabályozás, a hozzáférés és a képességfejlesztés. A belső körben az USA áll szemben az egész világgal, a külső körben az északi és a déli félteke háborúja folyik. Sokak szerint a gazdasági kérdések szempontjából a tuniszi konferencia előjátéka a decemberi hong kong-i WTO csúcsnak, hiszen ugyanazok az emberek találkoznak, és az információs társadalom kapcsán olyan irányelvekről kell megállapodniuk, ami meghatározza a későbbi WTO döntések mozgásterét. [3]

A sorsdöntő csata: ki uralja a DNS-t?

A világhálóra kapcsolt gépek kétféleképpen azonosítják egymást: van nevük és címük. A név egy emberek számára olvasható karakterlánc, mint pl. a www.indymedia.hu. A szám egy számítógépek számára értelmezhető négyjegyű hexadecimális szám, amit általában olyan formában szoktak jelölni, hogy pl. 192.168.2.255. A DNS szerver feladata, hogy feloldja a neveket, vagyis megtalálja és elmondja a hozzájuk kapcsolt számot. A DNS, vagyis Domain Name System tehát egy nagy adatbázis, amiben a nevek és a hozzájuk tartozó számok szerepelnek. A DNS szerverek tanulnak egymástól, így lényegében „szájhagyomány útján” terjed a DNS információ. Azonban az egész információ-vírust egyetlen fájl indítja el: a root zone fájl. A root zone fájl tartalmazza a top-level domainek listáját, mint pl. a .hu Magyarországnak vagy a .com cégeknek.

A számokat és a neveket az ICANN nevű szervezet osztja ki, és ő tartja fenn a root zone fáljt is. Az ICANN-t 1998-ban alapította a amerikai Kereskedelmi Minisztérium (Department of Commerce), aki nem mondott le a fent említett feladatok irányításáról, pusztán alakított egy non-profit céget, hogy végezze el ezeket a feladatokat. A Kereskedelmi Minisztérium kiadja az Internet neveit és számait (mint a király országa földjeit) az ICANN-nek, aki azokat továbbadja interkontinentális regisztrátoroknak, akik továbbadják regionális és helyi regisztrátoroknak, akiktől aztán megveheti az átlagfelhasználó. A számokhoz Internetszolgáltatás formájában, a nevekhez domain név regisztráció keretében lehet hozzájutni. Olyan ez, mint egy szép kis hűbéri rendszer - a gazdátlan számok és nevek visszaszállnak a kereskedelmi minisztériumra, hiszen ő mindet csak bérbe adja (pl. a www.maxigas.hu-t összesen 2000Ft/évért). Azonban az ICANN alapító okiratával eggyütt a DoC egy szándéknyilatkozatot is kiadott (Memorandum of Understanding), amiben kijelenti, hogy azért alapította az ICANN-t, hogy az immár globális infrastruktúra fejlesztésében nagyobb szerepet kapjon a magánszektor, illetve a többi országnak is biztosítsák a jogot, hogy beleszóljon az Internet irányításába. A dokumentum tartalmazott egy sor feltételt, illetve egy záradékot, hogy amennyiben a feltételek teljesülnek, a Kereskedelmi Minisztérium lemond az Internetettel kapcsolatos kizárólagos jogairól. Az átmenetet a dokumentum akkor 2000-re ígérte, de azóta többször módosították, és most 2006 szeptembere a kijelölt időpont. Kommentátorok egybehangzó állítása szerint az Internet közössége már legkésőbb 2002-ben teljesítette a megadott feltételeket. [4]

Az ICANN (Internet Corporation for Assigned Names and Numbers) a maga korában nagy lépés volt az Internet szabadlábra helyezése felé, azonban azóta állandóan a különböző kritikák kereszttüzében áll. Papíron az üléseken részt vehetnek az Internet szolgáltatók képviselői, a kormányok képviselői, illetve még digitális állampolgárok, vagyis magánszemélyek is, az u.n. „At Large Committee” keretében. Azonban a 2002. évi ülésén az ICANN korlátozta az „At Large” működését, az elvileg nyilvános jegyzőkönyveket és a pénzügyi elszámolást pedig úgy kellet kiperelnie belőle a Verizon Inc.-nek, a legnagyobb domain név regisztrátornak. Kritikusai azt is megyjegyezték, hogy az ICANN döntések mögött nem látni átgondolt stratégiát, és maguk a határozatok sem tartalmaznak elégséges indoklást. A rossz munkamorálra jellemző, hogy az ICANN dolgozók körében kiemelkedően magas az öngyilkosságok száma. [5]

Az ICANN munkáját ugyan minden oldalról rengeteg kritika érte, azonban nem létezett olyan fórum, ahol a változtatásokat javasolni lehetett volna. Végül az ENSz egyik alszervezete - aki addig leginkább a telefontarifákkal és a rádiófrekvenciák szabályozásával foglalkozott - vállalta magára a kezdeményezést, felkérve Kofi Annant, hogy hívjon össze egy csúcstalálkozót az információs társadalomról. Az ITU (International Telecommunications Union) lett a WSIS gazdaszervezete. Az Internet hagyományos libertariánus beállítottságát, valamint az ICANN felépítését figyelembe véve az ITU egészen gáláns ajánlattal állt elő: a WSIS lesz az első ENSz konferencia, ahol a kormányok, a cégek és a civil szervezetek egy asztalnál ülnek (persze a fontos döntéseket így is a kormányok hozzák). Miután a civil szervezetek belementek a játékba, hogy az új, u.n. „multi-stakeholder” megközelítés jegyében résztvételükkel legitimálják a kormányok tárgyalását - gondoljunk csak bele, micsoda különbség ez mondjuk egy WTO csúcshoz képest - az ITU megváltoztatta a stratégiáját, és már a 2003-as genfi forduló alkalmával megpróbálta fizikailag elkülöníteni a civileket a másik két féltől, „érdekes előadásokkal” kábítva a szervezeteket, hogy még csak ne is lássák tárgyalópartnereiket. Összefoglalva tehát a civil résztvétel az Internetszabályozási kérdésekben valamilyen szinten már a kezdetektől biztosított volt, azonban a döntéshozók az ICANN és a WSIS esetében is minden alkalmat kihasználtak arra, hogy névlegessé silányítsák a civil résztvételt. A kormányzatnak - legyen az világkormány, Internet-kormányzat vagy egy Kelet-Európai kisállam - mindig szüksége van a „civil szféra támogatására és elismerésére”, vagyis hogy olyan módon nyomja el a kritikát, hogy közben a civilek legitimációs ereje mégis őt szolgálja. Ezt nevezik befogásnak (cooptation). [6]

Visszatérve a root zone fájl és az Internet feletti uralom kérdésére: a kétfordulós WSIS világcsúcson a felek egyik legfontosabb célja, hogy kicsavarják Amerika kezéből az Internetet irányító joysticket. Mivel az Internet mára globális jelenséggé vált, és felvette annak a világnak a formáját, amit lefed - annak minden társadalmi igazságtalanságával és gazdasági egyenlőtlenségével együtt - az országoknak van mire hivatkozniuk. Elég csak annyit megemlíteni, hogy ha már ők fizetik az USA gazdaságának jelentős részét tápláló infrastruktúra nagyobb részének költségeit (hiszen az amerikaiak csak az amerikai infrastruktúrát tartják fenn), akkor joggal követelhetik azt, hogy nemzeti (területi) szuverenitásuk elismeréseként ők birtokolják és irányítság saját top level domain-jeiket. [7]

A WSIS első fázisában kiderült, hogy a seregnyi meghívottnak csak a töredékével lehet érdemben tárgyalásokat folytatni, hiszen a legtöbbnek fogalma sincs arról, hogy egyáltalán hogyan működik az Internet, ezért nem is képes tárgyalni a szabályozásáról. Alapvető felismerés volt, hogy a déli államoknak csak akkor van esélye hatékonyan képviselni az érdekeiket, ha fel vannak készülve a témából. A tárgyalások így nem vezettek sehova - a felek abban sem tudtak megegyezni, hogy tulajdonképpen mi az az Információs Társadalom, vagy mit jelent az Internet kormányzás (Internet governance). Nyilván nehéz választ találni egy olyan kérdésre, amit nem ismerünk. Genf után a felek arra kérték az apukájukat, Kofi Annant, hogy állítson fel egy kisebb, szebb és okosabb fordulóközi munkacsoportot, aki megkeresi a kérdéseket. A WGIG (Working Group on Internet Governance) feladata tehát egy Internet kormányzás és egy Információs Társadalom fogalom kidolgozása volt, illetve hogy ezeken belül azonosítsa a kulcskérdéseket, és kijelöljön néhány megoldási lehetőséget. [8]

A WGIG az Internet kormányzás tekintetében több alternatívát is kidolgozott. Minden változatban közös volt, hogy az ENSz világcsúcsok hagyományához hűen a folyamatot fenn kell tartani a WSIS-en túl is, vagyis szükség van egy olyan Internet Kormányzási Fórum létrehozására, ahol a három említett fél megtárgyalhat olyan kérdéseket, amik nem tartoznak szorosan egyik speciális szervezet hatáskörébe sem (mert mondjuk az ICANN csak a nevek és számok osztogatásával foglalkozik és nem a spammel), vagy pont hogy több szervezetet is érintenek (mint mondjuk a spektrum-szabályozás kérdése, ami egyben szabványügyi és nemzetbiztonsági kérdés). A root zone fájl tekintetében háromféle elképzelés is felmerült: az egyik az ICANN demokratizálását javasolja, a másik az ICANN-t ENSz fennhatóság alá vonná, a harmadik pedig egy új szervezetet hozna létre. Az Európai Unió a harmadik, Brazilia a második verzió mellett tört lándzsát, az elsőt meg mindenki megtartotta kompromisszumos megoldásnak, mint a legreálisabb és egyben legsötétebb elképzelést. [4]

A WGIG 2005 júniusában adta ki a végleges jelentését, mire válaszul 2005 június 30-án az Egyesült Államok megsemmisítő csapást mért a nemzetközi folyamatra, kijelentve, hogy „az Egyesült Államok kiemelt helyzetéből adódóan a legalkalmasabb állam arra, hogy biztosítsa az internet stabilitását és biztonságos működését.” Ezzel gyakorlatilag elzárkózott attól, hogy a három éves WSIS központi problémáját megtárgyalja, tovább rontva amúgy is romokban heverő nemzetközi hitelét, és kiérdemelve az olyan országok haragját, akik a saját kezükbe szeretnék venni a hazai Internet rendszerük irányítását. Jelentős megállapodások tehát születhetnek, de a legnagyobb előrelépés valószínűleg elmarad, annak ellenére, hogy a civil szervezetek és több állam még mindig a WGIG által meghatározott kereteket tartja a tárgyalás kiindulópontjának. [9]

maxigas @ 2005.11.11, Milánó

[1] A Jefferson-féle demokrácia a hatvanas évek „kaliforniai ideológia” néven futó áramlatában számított vesszőparipának. A mozgalom kritikus feldolgozását ld. Barbrook, Dr. Richard: The History of the Future c. könyvét. A könyv piszkozata letölthető a http://historyofthefuture.org/ cimről, vagy valami ilyesmi.

[2] http://www.wsis.org/

[3] http://www.wsisblogs.org/

[4] APC’s Recommendations to the WSIS on Internet Governance, November 2005. Available from http://www.apc.org/

[5] http://en.wikipedia.org/icann/

[6] Banks, Karen: The internet governance debate is one where civil society advocates can make a real difference APC, March 2005.

[7] Peake, Adam: Internet Governance and the World Su

[8] WGIG: Report of the Working Group on Internet Governance Château de Bossey, June 2005. Available from http://www.wgig.org/

[9] Wireless Communications Wireless Communications Association International: Annual Conference Michael D. Gallagher, Assistant Secretary for Communications and Information, National Telecommunications and Information Administration, U.S. Department of Commerce. June 30, 2005. Available from: http://www.ntia.doc.gov/