indy.media.hu független média központ

Vive l' ökolonomizmus

Érdemes megfigyelni mennyire másként beszélnek a francia eseményekről azok, akik a helyszínről tudósítanak, találkoztak a tiltakozási mozgalmat szervező diákokkal és netán részt is vettek egy diákparlamenti gyűlésen vagy tüntetésen. Érdekes módon nem ők fogalmazzák meg a sajtóban uralkodó olyan sommás ítéleteket, hogy „ezek a fiatalok csak szociális előjogaikat féltik”, hogy „le vannak maradva a globális trendekhez képest”, hogy „amúgy is ilyen hőzöngő-tüntetgető népség a francia”, hogy „ez megint csak valami csőcselék randalírozása”, vagy afféle „bulizás a tanulás helyett”. Különösen szigorú ítéletek ezek olyanoktól, akik konkrét tapasztalat és személyes élmény híján leginkább a híresen franciabarát angolszász sajtóban olvasott kliséket és saját előítéleteiket fogalmazzák meg helyzetértékelés gyanánt. Persze az egykori Nyugat-nemzedék óta franciás vagy bármilyen műveltséget, kultúrtörténeti mélységeket és szellemi vagy legalább stiláris emberi hitelességet amúgy sem nagyon várhatunk a sajtótól, de legalább a tényszerűség és tárgyilagosság minimumát jó lenne megtartani. Hogy lehet, hogy ennek jelen esetben nyoma sem marad? Az embereket többnyire vélt vagy valós érdekeik szokták ennyire elvakítani. Érdemes alaposabban utána járni.

Ügyes értelmezésnek tűnik az egész Francia Tavaszt közönséges politikai játszmaként tálalni, mintha csupán arról lenne szó, hogy a belügyminiszter ilyen cselesen golyózta ki az elnökválasztások előtt fő riválisát, de Villepin miniszterelnököt. (Ebben a nyugati sajtóban népszerű verzióban kvázi mellékes, hogy közben a közrend, valamint a kormány, sőt az állam tekintélye alapjaiban rendült meg.) A Népszabadság majdnem merésznek tűnik, amikor ezt a jólértesültséget sejtető „megfejtést” választva egyenesen kettős kormányhatalom kialakulásáról beszél (április 5). Azonban egy ilyen forgatókönyv –lássuk be- teljesen irreális, vagy ha mégis nagyrészt igaz volna, az a nyugati demokrácia politikusi moráljának olyan felelőtlen machiavellizmusára vallana, melyet még rosszindulatú bírálói is túlzásnak tartanának. Ráadásul az ilyen trendinek tűnő politikai összeesküvés-elméletek nem igen tudnak mit kezdeni azzal a makacs ténnyel, hogy először a szakszervezeti vezetők jelentették ki: már nem de Villepint tekintik tárgyalópartnernek, hanem a kormánypártot és Sárközy belügyminisztert. Tehát, finoman szólva, a nép váltotta le a miniszterelnököt, amit nem észrevenni elég furcsa rövidlátásra vall. Kivéve ha pont az a cél, hogy ne vegyük észre. A tények nyom nélküli eltüntetésének tökéletes bűntényére azonban ez a kombináció sem alkalmas.

Azt persze már tudtuk, hogy a történelmi múlt és a nemzeti ünnepek erősen polarizálják a pártokat és egyéb ideológiaérzékeny fórumokat, a Francia Tavasz élő történelme viszont most ennél is könyörtelenebbül világít rá a különféle irányzatok tényleges ideológiai hátterére, illetve az őket mozgató érdekrendszerekre. Ezen a ponton vége az udvariaskodásnak, mindegyik tábor kimutatja igazi természetét.




Az események sorsot kibiztosító fontosságát mutatja, hogy milyen szélsőségesen ellentétes véleményekkel találkozunk. A legvadabb példa, hogy a vezető liberális hírportálnak mondott netlap cikke szerint „ellenforradalom” volna a diákok globális gazdasági kényszerrel szembeni tiltakozása. Kérdés, akkor a szerző szerint egyáltalán mi a forradalom? A kóla meg a hamburger? Netán a Dow Jones napi állása vagy a CNN? Bono legújabb Blairt, Afrikát, Bill Gates-t és saját lemezeinek eladását támogató karitatív akciója? Érdekelne a szerző verziója.



Ilyenkor derül ki, hogy mennyire névlegesen liberális a „mainstream” sajtó, akár itthon, akár külföldön. Mert a liberális jelző eredetileg mégiscsak a szabadságra utal, mégpedig olyan radikális szabadelvűségre vagy szabadságelvűségre, mely éppen ezt tartja a legelső és legfőbb értéknek: az egyetemes szabadságot. Liberális például az Emberi jogok nyilatkozata, beleértve azt a kitételét is, hogy ha a zsarnokság szabadságunkat a közakarattal ellentétesen korlátozza, ezzel szemben fellépni nemcsak jogunk, hanem egyenesen kötelességünk. Na ez tényleg liberális, magyarán mondva felszabadító gondolat. Akik viszont a globalizáció gazdasági és hatalmi értékrendje nevében ellenforradalminak vagy retrográdnak mondják az általuk képviselt multi-globalizáció ellen tiltakozók szabadságmozgalmát, nos ők legfeljebb neoliberális vagy neokonzervatív álláspontot képviselnek. A Francia Tavasz így valóságos iránytűt nyújt az ideológiai tájékozódáshoz: hamar rámutat, hogy a jobboldal és saját maga által liberálisnak mondott sajtó valójában neokonzervatív és legfeljebb globálliberális. A szó eredeti értelmében felszabadító liberalizmustól éppúgy irtózik, mint a sztálinisták az igazi kommunistáktól.




Ne érjük be azonban ezzel a túl általánosnak és ideologikusnak tetsző megállapítással. Mert a liberalizmus többnyire szabadpiac-elvű gazdasági modellként határozza meg magát és nem a szabadság eszméje alapján, ami önmagában is elgondolkodtató. A szabadpiac így egybeírva (mint terminus technicus) egy bizonyos kapitalizmus-koncepció kulcsfogalmaként egyáltalán nem szabad piacot jelent vagy akár a piac szabad, öntörvényű fejlődését. Éppen ellenkezőleg. Nemcsak azért, mert történetileg kezdettől a nyugati (elsősorban brit, majd amerikai) piacgyarmatosítás fő ideológiája volt, hanem belső marketing-logikája szerint is mást jelent. A hagyományos piacok szabad és öntörvényű fejlődését felváltó és többnyire erőszakos úton helyükbe lépő globális marketing számára „felszabadított” piacot szokás szabadpiacnak nevezni. (Például Perry hadihajói nyitották meg Japánban a szabadpiacot. Finoman szólva nem magától és szadadon alakult ki. Persze sok esetben az agresszív marketing katonai beavatkozás nélkül is elegendőnek bizonyult, de akkor sem öntörvényű piaci fejődésről volt szó, hanem az évezredes piaci hagyományokat teljesen felülíró szabadpiac-marketing hatalomátvételéről.) Gyakorlatilag éppen a legkevésbé szabadon fejlődő piacot nevezik szabadpiacnak, vagyis a legkevésbé hagyományos gazdasági kultúrája szerint fejlődőt – azt, amelyiket kvázi „önmagától megszabadítva” egy alapjában öncélú globális növekedés szolgálatába állították, ami történetileg mindig egy vagy több globális központtal szembeni gyarmatjellegű alárendeltséggel jár együtt. (Adott esetben akár az anyaországon belül is, melynek központja saját perifériáit gyarmatosítja.) A gyarmatosítás tulajdonképpen nem esetleges történelmi velejárója a nyugati szabadpiacnak, hanem lényegi mozzanata.
Ha a szocializmussal szembeni ideológiai vitájában elfogadjuk a liberalizmus állásfoglalását, hogy nem lehet a gazdaságot egyoldalúan és önkényesen előfeltételezett társadalmi követelményeknek alárendelni, akkor az érv logikáját követve a társadalmat sem lehet egyoldalúan és önkényesen előfeltételezett gazdasági követelményeknek alárendelni, -ahogyan a liberalizmus teszi.




A liberalizmusnak nevezett irányzat alapvetően gazdaságfilozófia és csupán másodlagos, ebből levezetett módon szabadságfilozófia. Pont azért áll kibékíthetetlen ideológiai ellentétben a szocializmussal, mert lényege a társadalmi szempontok alárendelése a gazdasági szempontoknak. Azzal a masszív, sem elméletileg, sem a gyakorlatban nem igazolt előfeltevéssel, hogy „a szabadpiac minden gazdasági és társadalmi problémát mintegy magától megold”. Ha semmilyen más előfeltevése nem lenne a liberalizmusnak, ez az egy is épp elég durván dogmatikus, amennyiben elméletének és gyakorlatának keretei közt eleve megkérdőjelezhetetlen és végső soron ellenőrizhetetlen marad.

Mindezek alapján a liberalizmus elnevezés félrevezető, a szabadságra meglehetősen megtévesztő módon utaló kifejezés, mert az ilyen néven ismert irányzatot logikusabban mondhatnánk liberál-ökonomizmusnak, liberál-merkantilizmusnak vagy liberál-kapitalizmusnak. A globalizált liberalizmus különösen mai korporatista formájában végképp ellentétbe került eredeti elveivel és gyakorlatával. Az egyén vállalkozási szabadsága ürügyén és azzal nyilvánvaló módon visszaélve jogi személynek minősített személytelen multik létrehozásával a rendszer minden valódi individualitást és egyéni szabadságot végletesen kiszolgáltatott egy lényege szerint antiindividuális korporatív szerveződésnek, melynek globális tevékenysége az emberek és az egész termelés tömegesítésére irányul, egyértelműen az egyéni szabadság és felelősség rovására. A globalizáció tehát nem a liberalizmus diadala, hanem éppen ellenkezőleg: globális felszámolása saját szörnyszülöttei, az agresszíven antiindividualista és mélységesen antiliberális multik által. A liberalizmus valaha minden kérdés megoldását az egyén vállalkozási szabadságától várta. Márpedig ha van valami, amit a globalizált monopóliumok létrehozását eredményező korporatista neoliberalizmus igazán hatékonyan ellehetetlenít, az éppen az egyéni vállalkozás versenyképessége és az egyén szabad kezdeményezése a multik által uralt piacon. Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy a klasszikus liberalizmust mára maradéktalanul felfalták saját gyermekei, a globális cégóriások. Nyugodjék békében!




Különös iróniája a sorsnak, hogy korporációknak nevezik a liberalizmus apagyilkos gyermekeit, hiszen ezáltal szó szerint a szintén korporációknak nevezett feudális céhek kelnek új életre, melyeket a francia forradalomban például az 1791-es Le Chapelier törvény törölt el. Szándéka szerint „végleg”, a piac liberalizálása érdekében…




A klasszikus liberalizmus globális önfelszámolása azonban nem jelenti a szocializmus győzelmét, mert a két ellentétes ideológia ugyanazon a lényegvesztő globális meghasonláson és egymással való politikai kiegyezésen ment keresztül. Ráadásul a társadalmi vagy gazdasági szempontok előbbrevalóságának dilemmája mára végképp okafogyottá vált azáltal, hogy megjelent egy mindkettőnél alapvetőbb szempontrendszer, az ökológiai, melynek a túlélés érdekében a gazdasági követelményeket éppúgy alá kell rendelni mint a társadalmiakat. Végső soron oly mindegy, hogy baloldali vagy jobboldali, szocialista vagy liberális ideológiával tesszük tönkre életfeltételeinket, ha egyszer nyilvánvalóvá vált, hogy globálisan mindkettőből ugyanaz következik.

Liberális sajtó feltehetőleg azért nincs, mert hiteles liberalizmust és valóban szabadelvű gondolkodást sem tapasztalunk, sőt a globálliberalizmus diadalát világszerte hirdető mediokrácia a történelemben példátlan mértékben szorítja vissza a szabadgondolkodást. A szabadságot marketingszlogenné, fals ideológiai jelszóvá, sőt neokolonialista háborúk vezényszavává alacsonyítják. A liberalizmus történelmi mélypontjára jutott. Azonban az örvényből is legalján lehet kijutni. Ezen a ponton lehetővé válik tehát, hogy újra pozitív, felszabadító értelmet nyerjen a liberalizmus, amennyiben a világszabadság követelményét valóban a világ egészére - ökoszisztémánk, illetve a földi élet teljességére kiterjesztjük. Ezzel a ma épp ellenkezőképp használt globalizáció is visszanyerhetné eredendően pozitív értelmét, mint a glóbusz, azaz a földi élet legmagasabb szempontjainak érvényesítése. A klasszikus liberalizmus korlátolt ökonomizmusa a harmadik évezredben éppúgy ökológiai zsákutcának bizonyul, mint a szocializmus társadalompolitikai gazdaságmodellje. A jövő liberalizmusa tehát nem más, mint a gazdasági, társadalmi és ökológiai értelemben vett világ valóban globális felszabadítása, mégpedig éppen a klasszikus liberál-merkantil, illetve neoliberális multi-korporatív gyarmatosítás alól. A Francia Tavasz pontosan ennek történelmi kezdetét jelzi. Azonban gazdaságilag is fenntartható globális alternatívát csak az jelenthet, ha sikerül megteremteni egy átfogó gazdasági-társadalmi modellt, mely képes az egyre kényszerítőbb ökológiai követelmények integrálására és általános elfogadtatására. Nem azért, mert meghatódtunk a világ sorsán és természetbarátok vagy zöldek akarnánk lenni, hanem mert nincs más lehetőség és magának az ökonómiának már a puszta túléléshez is teljességgel ökológiaivá kell válnia. Ezt a szükségszerű transzformációt, mellyel az ökonómia eredendő értelmét nyerné vissza mai elidegenedett értelmezéseivel szemben, éppen ezért ökolonomizmusnak nevezhetjük. Elgondolkodtató tény, hogy öko-nómia eredetileg gyakorlatilag ugyanazt jelenti görögül mint öko-lógia, annyi hangsúlykülönbséggel, hogy nomosz a törvényt és a konvenciót emeli ki, míg a logosz logikai és természeti szükségszerűség értelmében vett törvényre utal.




Az uralkodó globális gazdasági rendszer gyökeres megváltoztatása nélkül a francia diákok hosszabb távon hiába vívják ki ismét a szociális szabadságot. Ugyanakkor a globális gazdasági elit hiába próbálja kioktatni őket egy olyan globális versenyképességre hivatkozva, mely nyilvánvalóan semmivel sem fenntarthatóbb ezen a bolygón, mint a globális profit érdekében elvitatott szociális vívmányok. Semmi túlzás nincs abban, ha kimondjuk, hogy a globalizáció végső kihívása ökológiai és a legszerényebb megoldási lehetőségek is minimum forradalmi szemléletváltást tesznek szükségessé, nem utolsó sorban a ma még közgarázdaságtanként funkcionáló liberál-ökonomizmus átalakítását illetően. Mert a globalizáció következtében az a köz, mellyel gazdálkodnunk kell, sőt egészen elölről kell tanulnunk a vele való fenntartható gazdálkodást, az már nem csupán a termelőeszközöket, munkaadókat és alkalmazottakat jelenti, hanem a földi ökoszisztéma egészét.




Következésképpen a liberalizmus által megkövetelt szabad kezdeményezést és személyes felelősséget is ki kell terjeszteni ökolonómiailag, ahogyan a világszabadság fogalmát is. Ma már aligha lehet méltó a közgazdaságtan névre az a globálisnak csúfolt felfogás, mely nem ökológiailag kiterjesztett közérdekben és gazdaságban gondolkodik, mintha nem kéne tanulni a mára globális csődbe jutott liberál-ökonomizmus hibáiból, továbbra is gazdátlanul hagyva a világot.

Kapcsolódó cikkek