indy.media.hu független média központ

képek: K. U.

AZ „ANTI-GLOBALIZÁCIÓS” MOZGALOM KRITIKÁJA

A burzsoázia szorgosan kutatja osztályunk „eltuntetésének” lehetoségeit, hogy a határokat, nemzeteket eltörlo proletárküzdelmet megelozhesse. Ebben a harcban ismét nagy segítségére válik a szociáldemokrácia, a „burzsoá szocializmus” mozgósító ereje.
Az úgynevezett anti-globalista mozgalom a Toke egyik kísérlete, hogy osztályunkra ál-internacionalizmust eroszakoljon és megpróbáljon feloldani bennünket az állampolgári birkák sokaságában.
A burzsoázia ezt a mozgalmat annak érdekében használja, hogy a társadalmi problémákra adott reakciót, cirkuszi musornak mutassa be.
Ez a mozgalom egyben a baloldali burzsoázia „megújulási” törekvése is, amely sem taktikai, sem ideológiai szempontból nem jelent újdonságot.
A szociáldemokrácia, régi hagyományaihoz híven, most is a kisebbik rossz ígéretével kecsegteti a proletárokat. Akárcsak azelott, ma is kiragad egy, a burzsoázia által alkalmazott definíciót - amellyel a toke aktuális fejlodését jellemzik - hogy aztán annak a dialektikus ellenpárjaként tetszelegjen a proletárok elott.
Így korábban az anti- imperializmus, az anti- fasizmus stb. nevében küldték vágóhídra a proletárokat, újonnan az anti- neoliberalizmusból, az anti- globalizmusból próbál tokét kovácsolni a szociáldemokrácia.
(Egyes burzsoá ideológusok az alternatív- globalizmus kifejezést kezdték alkalmazni. Ez a pusztán PR- megfogalmazás, a proletárok számára érdektelen hülyeség, hisz ily módon az alternatív- fasizmus stb. kifejezéseket is használni lehetne.)
A toke centralizációs folyamata, tehát a termeloeszközök egyre kevesebb kézben való összpontosulása azóta muködik, amióta a toke megkezdte mindenre kiterjedo uralmát.
Azáltal, hogy a társadalmi össztoke állandóan növekszik, tovább élezodik a konkurencia is, de a toke értékesülési lehetoségei korlátozottak, így ezek határt szabnak az egyes tokék bovülésének.
A kistokések elvéreznek az árharcban, ezeket a nagytokések elnyelik és megfosztják tokés mivoltuktól. Magasabb szinteken jellemzo, hogy a racionalizálás kényszere miatt a különbözo vállalatok egyszeruen összeolvadnak.
A toke centralizációja manapság már érett, kifejlett formában jelentkezik, amikor is óriási vállalati konglomerátumok jelentik a kapitalista termelés fo bástyáit. A burzsoázia „baloldala” mindent latba vet, hogy védelmezze az Államot, ezért a monopolizációs tendenciák kiváltó okának, az egyes magáncégek mohóságát tartja.
Hangsúlyozni kívánjuk, hogy a toke ilyen mérvu centralizációja a teljes újratermelési folyamat mozgásainak következménye, amelynek a legfobb hajtóereje korábban a kapitalista állam „kiegyensúlyozó”, „újraelosztó” tevékenysége volt. A gigantikus méretu kedvezményes hitelek, állami megrendelések, felpörgetett beruházások stb. a világháború után a felszínre hozták a kapitalizmust az általános válságból. A fellendülés megindulásához szükség volt arra, hogy az Állam a keresleti oldalt is szponzorálja, így a munkabérek, a „jóléti” kiadások korábban ismeretlen méretu növekedésével szembesülhettünk. ( Elsosorban ott ahol a felhalmozás magasabb szintet ért el pl. Nyugat- Európában, Japánban és különösképpen az USA-ban, amely a dollár központi helyzetébol eredoen, csillagászati méretekben növelte kiadásait)
Ennek következményeképp a termelés kibovült, ez pedig óriási méretu tokekoncentrációval, ezáltal tokecentralizációval járt együtt. (multinacionális cégek és állami monopóliumok térnyerése)
E gazdasági politika alkalmazása- bármennyire sikerült is életet lehelnie a kapitalizmus holtfáradt testébe- megmutatta a tokés terjeszkedés objektív határait.

Mivel egyre jobb technológiákat alkalmaztak és a munka termeloereje jelentosen nott, az áruk eloállításához szükséges munkaido drasztikusan lecsökkent. Általános árufölösleg alakult ki, ezzel együtt óriásira nott az fedezet nélküli pénz mennyisége. Szinte minden jelentosebb gazdaságban, hatalmas belso adósságok halmozódtak fel és a beruházási lehetoségek szukülése miatt, hiába tömte az Állam a termeloket pénzzel, a profitráta általános süllyedését képtelen volt megakadályozni.

A Toke óriási termeloerot hozott létre, de mindezen felhalmozás egyetlen célja az értékesülés immár komoly akadályokba ütközött.
A kapitalizmus természetesen elrohadna, hogy ha jelentosen csökkennének a vállalatok számára juttatott állami támogatások, kedvezményes hitelkeretek, szubvenciók stb. Ezért a tokésállam, hogy a költekezést csökkenthesse, az úgynevezett jóléti kiadásokon kezdett spórolni.

A burzsoázia szólamaival ellentétben a Toke semmivel nem lett globálisabb mint eddig volt, de immár világméretekben kényszerül azokhoz az eszközökhöz nyúlni, amelyeket korábban, a kisebb periodikus válságok ellensúlyozása során, a profitok esése ellen alkalmazott.
Ennek a „kezelésnek” a legfontosabb eszköze, hogy növelik a kizsákmányolás mértékét: ahol ez lehetséges, a túlmunka hosszabbításával, vagy a munka intenzitásának fokozásával. Más esetekben elbocsátásokat alkalmaznak.
Ezeket az intézkedéseket a burzsoázia nem teheti meg minden korlátozás nélkül. mert ezzel hosszabb távon tokéje értékesülési lehetoségeit sodorná veszélybe. (Másrészrol mindez társadalmi robbanások sorozatával fenyegetne) Ezért a tokés vállalatok újabb piacokat kényszerülnek kifosztani, melyre a túltelítettség miatt többnyire csak olyan eszközöket találnak, hogy a profitráta alatt termelo tokéket tönkreteszik és bekebelezik, vagy fiktív tokékkel gerjesztik a konjunktúrát (dereguláció). A piacok, az olcsó munkaero és a nyersanyag után féktelen kutatás indul meg, a tokések igyekeznek kiiktatni a konkurenciát. Azokat a tokerészeket, amelyek improduktívak, részben vagy egészben elsorvasztják. (lásd: KGST- ipar esete)

Az egyes tokéknek gyakran az élete függ attól, hogy a leheto legolcsóbban termeljenek és kiszorítsák a piacokról azokat a termeloeroket, amelyek meggátolják oket az önértékesülésben. Ezért szükségszeru, hogy a toke ott termeljen, ahol a leheto legolcsóbb munkaerot találja és az egyes régiókban elavult technológiákat olyan területekre helyezze át, ahol hosszabb a szükséges munkaido.
Ebben a helyzetben – a profitokhoz hasonlóan- a veszteségek is a tokések között egyenlítodnek ki, így a konkurenciaharc egyre könyörtelenebb lesz az egyes burzsoá csoportok, vagy államok között.

A legtöbb pofont természetesen most is a proletariátus szenvedi el. Nem pusztán fokozódó nyomorral, kizsákmányolással és fehérterrorral kell szembenéznie, de olyan jelenségek akuttá válásával is, mint az közvetlen létfeltételek általános romlása. (környezetpusztítás).
És mindaz amit a burzsoázia ellenszerül ígér számára e töméntelen szenvedés ellen, az körkörös módon újból a kiváltó okokat tartalmazza, vagyis, még nagyobb versenyképességet, még nagyobb áldozathozatalt, még több demokráciát!

A burzsoázia nem képes arra, hogy beismerje a Toke - mint társadalmi viszony- globális fennállását. Ezért a mitikus „globalizáció” ideológiájával, mint egy vadonatúj társadalmi jelenséggel próbálta igazolni ezt a válságfolyamatot.
Az anti- globalista mozgalom, a burzsoázia globalizáció- mítoszát kezeli evidenciaként és azt mint különöst kiragadja a kapitalista valóságból. Ezzel a revizionizmus, osrégi (de bármikor aktualizálható) módszere éled újjá, mely azzal akarja félrevezetni proletariátust, hogy a kapitalizmus alaptermészete megváltozott, ezért új eszközökkel kényszerülünk harcolni ellene!
A burzsoázia, újdonságként próbálta feltálalni a „liberalizmus” dicsoséges visszatértét is, ami a saját meghatározásában neo- liberalizmust, újkapitalizmust jelentett. ( hasonló szisztéma szerint, mint az újbaloldal, a neo- bolsevizmus stb.) Mindez azonban még ideológiai szempontból sem jelentett újat, csak a legerosebb burzsoá frakciók immár véglegesnek tuno gyozelmére mutatott rá.

Az általános elégedetlenséget, amelyet a burzsoázia újabb és újabb támadásai váltanak ki osztályunkból, az anti- globalista mozgalom igyekszik egy burzsoáközi összecsapás mezejére terelni.
A „sokszínuség”, az „alulról építkezés”, a „ decentralizmus” stb. , álarca mögött egy nagyon régi és dögszagú szociáldemokrata harcmodort, a konferenciák és ellenkonferenciák taktikáját élesztették újjá.
A burzsoázia baloldala már a fennállása óta alkalmazza ezt a taktikát, hogy az osztályantagonizmust két szembenálló politikai apparátus harcává alakítsa át. Egy példát kiragadva, a bécsi- döntés idején több tízezres ellencsúcsot szerveztek a „baloldali erok”, hogy demonstrálják magukat a konkurens burzsoá szektorok elott. A nácizmus ezekre az akciókra ugyancsak grandiózus népgyulésekkel és tömegfelvonulásokkal válaszolt.
Mindezek a csúcstalálkozók és ellencsúcsok azért kellenek a tokének, hogy a proletariátust a politikai harc eszközeként használja fel és elterelje a figyelmet a valóságban dúló harcról.
Ezzel együtt létrehoz egy fiktív közösséget, ahol a sok különálló proletárt - akárcsak a juhokat az akolban- összezsúfolja egy helyen és megengedi nekik, hogy „közösségben” boruljanak le a kapitalizmus oltára elott.

Jelenleg az ellencsúcsokat a „globális civiltársadalom” nevében szervezik meg, hogy osztályunkat egy mesterséges politikai „közösség” alkatrészeként idomítsák állampolgárrá.
Az érték ember formájú termeloit a „részvételi” demokrácia elve szerint hasznosabb elemként próbálják alkalmazni, mint a gépeket, berendezéseket, szerszámokat stb. hiszen az elobbiek önmaguktól is képesek beleszólni a toke muködésébe. Üzenetüket megpróbálják eljuttatni a „vezetokhöz”, hiszen a proletariátus csak jobban tudja, hogy miként lehet ot ’igazságosabban’, ’fenntarthatóbban’ stb. kizsákmányolni.

A „burzsoá szocializmus” mindig is fontosnak tartotta ezt az „alulról érkezo”, „civil” nyomást, hiszen a burzsoázia mint osztály számára lényeges, hogy a proletárok úgy tekintsenek rá, mint a történelem tudatára, amely befolyásolni tudja a világ folyását.
Ellenségünk, saját történelmi erofeszítései csúcspontját a Nagy Döntésekben: a szerzodésekben, egyezményekben, csúcstalálkozókban stb. jelölte ki.
Ezek a nagy burzsoáközi tanácskozások természetesen látványok, hiszen az igazi döntések nem itt, hanem a valóság frontján, a toke mindennapos muködésének területén születnek.

A nemzetközi szervezetek, mint a Világbank, az IMF, a WTO, a G8 stb., a burzsoázia legbefolyásosabb csoportjait referálják, és lényegében ezen szektorok marionett figuráiként muködnek. Kedélyes összeröffenéseik természetesen kirakatrendezvények. E nagyszabású események során - amelyekben különféle résztokék, államok, ország csoportok egyezkednek- rendszerint bebizonyosodik, hogy a Toke számára a hosszú távú megállapodások teljesen használhatatlanná váltak. A világtoke gyakorlatilag irányíthatatlan, a számtalan résztoke partikuláris érdeke, pedig nem teszi lehetové, hogy olyan döntéseket foganatosítsanak, amelyekben minden burzsoá frakció egyetért. Ám ezek a különféle szektorok folyamatosan megkísérlik, hogy kiterjedt gazdaságpolitikai egyezményeket hozzanak létre. Ezek a törekvések szinte mindig kudarcot vallanak ( lásd GATT-tárgyalások, Seattle, Cancún), hiszen amiben tegnap még mind egyetértettek, azt mára már nem muködoképes, mert egyes tokék számára halálos tordöfést jelentene.

Ezek a soha véget nem éro produkciók csak a toke igazgatási mechanizmusa számára szükségszeru és használható momentumok. A demokrácia minden törekvése arra irányul, hogy: 1. rögzítse az eroegyensúlyt 2. megteremtse a konszenzus- keresés látszatát 3. az állampolgárokat vezetok és alávetettek csoportjaira ossza ketté.

Az anti- globalista mozgalom ez utóbbi elválasztást hívatott megerosíteni, amikor minden egyes „vezetoi” csúcstalálkozó során ellencsúcsot rendez. A döntésekbol kirekesztett alávetettek így demonstrálják saját alávetettségüket és újratermelik a tolük elválasztott vezetok fölérendeltségét.
Mindez látványossá teszi és megerosíti a demokráciát, amely az anti- globalizmus egyik legfobb kijelölt célja

A mozgalom saját maga is szervez összejöveteleket, hogy az alávetettek kötetlen és „párbeszéden alapuló” konferenciáit, mereven elválassza a vezetok kötött és protokolláris csúcstalálkozóitól. Ezek a figyelemelterelo szájtépések és áltiltakozások „társadalmi fórum” néven vonultak be a kapitalizmus történetébe. (A Toke vezeto szektorai természetesen nem törik magukat, hogy ellencsúcsot rendezzenek ilyenkor, ám a „tuntetés turizmus” újabb profitszerzési lehetoséget biztosít a számukra )
A kommunistákat gyakran éri az, az ellenérv, hogy egyoldalún látnak, mert egységes masszaként kezelik e mozgalom mögött felsorakozó tömeget.
Hangsúlyozni kívánjuk, hogy a dolog éppen fordítva áll fenn. Szerintünk az anti- globalista mozgalom azt célozza, hogy a leheto legtágabb és legváltozatosabb skálában fogja be a proletárokat.

Az általunk támadott szélesköru ellenforradalmi bázis ugyanis csak a megszámlálhatatlanul sok szervezet és egyén összefogásából alakulhat ki. Ez a „közvetlen” demokrácia cinikus magamutogatását jelenti, mely az eltéro állásponton lévo proletárokat azzal az eszménnyel fogja egybe, hogy kizárólag a tömeges részvétellel van lehetoségük javítani, személyre szabott nyomorúságukon.

Az elszigetelt egyén nézeteinek álszent felmagasztalása éppen a közösségi cselekvés abszolút tagadását jelenti, mert minden egyes proletárt ideológiai fogollyá tesz. E foglyok a masszában nem lehetnek azok, amik valójában hanem arra vannak kényszerítve, hogy a rájuk osztott ideológiai szerepet érvényesítsék.
Ez a gyakorlat rányomja a bélyegét minden egyes globális fórumra, csúcstalálkozóra és ellencsúcsra.

Az anti- globalista mozgalom ezen „sokszínu” és „toleráns” vállalkozásai mind az individualizmust hívatottak erosíteni. Ezeket a gyuléseket vidám és parádés külsoségek között rendezik meg, ahol az állampolgárok „parasztként”, „feministaként”, „zöldként”, „anarchista radikálisként”, „hippiként”, „harmadik világbeli kommunistaként”, vagy akármiként demonstrálhatják önmagukat. Fo cél, hogy még véletlenül se a valódi önmagukként, tehát egységes osztályként jelenjenek meg. A toke végtelen számú sablont, ideológiát, társadalmi kategóriát termelt ki osztályunk számára, amelyekkel aztán ingyenjegyet válthatunk az anti- globalizációs mozgalomba. Még akár „harcoló proletárként” is befogadnak minket, hogy legvégül a könnygázban fuldokolva, vagy egy kényelmes cellában fejezzük be a napunkat.

És minél látványosabban, minél „kreatívabban” minél „alternatívabban” uzik ezt a politikai cirkuszt, az annál inkább ellenségesen lép fel a proletariátussal szemben. Ezek az ellencsúcsok valójában semmi más célt nem szolgálnak, minthogy elfecséreljék a proletariátus energiáit és látvány- befogások legyenek.

A nagyfokú biztonsági intézkedésekkel elokészített burzsoá konferenciák számtalan csapdát vonultatnak fel a proletárok ellen. Mindezek lehetoséget biztosítnak az Állam számára, hogy a „balhézó” aktivistákat lefényképezzék, filmre vegyék, a személyazonosságukat meghatározzák és kiszurjék oket a tömegbol.
Ennek a mozgalmak célja, hogy a dühös proletárokat szigorúan orzött konferenciatermek elleni képtelen támadásokra kényszerítse és a készenléti rendorség karmaiba kergesse oket.
Számos proletár bedol a kapitalista látvány e selejtes termékének és a média számára elorecsomagolt küzdelem mögött valódi osztályharcot vél fölfedezni.

Seattle, Genova, Prága, Göteborg, Barcelona, Santiago de Chile… Számtalanul lehetne még sorolni azokat a helyszíneket, ahol az ellencsúcsok alatt eroszakos cselekményekre került sor. A látványos események során kirakatokat törtek be, fosztogattak és gyújtogattak, egyes helyeken a rendorséggel csaptak össze a résztvevok.

Mi köze mindezeknek a kommunista harchoz? Azon kívül hogy proletárok hajtották végre ezeket, az ég világon semmi…
Az anti- globalizációs mozgalom alapjait olyan csoportok, szervezetek alkotják, amelyek minden erejüket a reakció fegyvertárából merítették. A „konzervatív szocializmus” ósdi hagyományait visszaböfögo számtalan polgári szervezodés és a bérmunkát teljes erobol védelmezo baloldal nemcsak a mozgalom stratégiai szempontjait határozzák meg, hanem abszolút létszámbeli fölényben vannak.

Ez – a számtalan környezetvédo szervezet, NGO, politikai párt, pacifista és humanista egylet, parasztliga, egyházi szervezet, jogvédo kör, szakszervezet, feminista klub, leninista, trockista banda stb.- képezi a mozgalom arcvonalát.
Mondanunk sem kell, hogy ezek egytol- egyig a rendet hivatottak fenntartani és az osztálytársadalom alapjait védelmezik.
Egymástól látszólag eltéro karakterükkel programjukkal, egy eszményien demokratikus szeparációt hoznak létre maguk között, amely megfelelo alapot biztosít az áldemonstrációkhoz, a proletárok kifárasztásához.
Ez a toke reakciója saját elkerülhetetlen válságaira, mely által az ellentmondásait úgy tuntetheti fel, mintha azok nem tartoznának a mindennapos muködéséhez.
Mint már említettük ezek eltéro ideológiák nevében vonulnak utcára, de abban mind egyetértenek, hogy még demokratikusabb (!), még humánusabb (!), az emberi jogokat még jobban érvényesíto kapitalizmusra van szükség.
Bár a burzsoázia szerint a mozgalom antikapitalista, ez megtévesztés, mert a valóságban az nem képes (és nem is akarja) a kapitalizmust megragadni, így abszolút tagadja az osztályharc valóságát.
Az anti- globalista ideológia egy fölmelegített leves, amely az anti- imperializmus eszmei örökösének tekintheto. Ez a struktúra nagyvállalatokat, pénzügyi csoportokat, gazdasági- politikai tömböket támad meg, az egyszeru polgárok, diffúz közössége, vagy a „munkásosztály” érdekei nevében.
Az anti- globalizmus, a jelenlegi társadalmi viszonyokat örökérvényunek és mindenek fölött állónak hiszi, pusztán a magántokés monopolizmussal helyezkedik szembe. (az állami monopolizmust többnyire támogatja.) Olyan homályos fogalmakat tart ellenségének, mint a „multinacionális nagytoke”, a „ nagyvállalati globalizáció”, „a pénzhatalom” stb. Ezekkel szemben pedig töméntelenül sok kapitalista alternatívát sorakoztat fel.

Ezek az alternatívák minden esetben olyan választ tartalmaznak, amelyek csak egy adott kapitalista válságtünet elsimítását, ezáltal a további ellentmondások kiélezését célozzák.
A hamis kategóriák, amelyeket e mozgalom használ mind a kapitalizmus fejlodésével eszkalálódtak . Példának itt van a „fejlett országok”, és a „szegény dél” fogalmai, amellyel a burzsoázia és proletariátus között húzódó szerves ellentétet, egy látszólagos földrajzi ellentétben kívánják feloldani. Ez az ideológia persze valóságos indítékokon nyugszik, a mozgalom ugyanis a „szegénység elleni harc” nevében még (lobbi szinten) támogat is egyes burzsoá frakciókat, méghozzá olyanokat, amelyek az egykori gyarmati kapitalizmusok örökösei.

A mozgalom, a „fogyasztói társadalom” mítoszát hirdetve, egyrészt tagadja hogy e társadalom alapja az értéktöbblet termelés, másrészt még támogatja is a burzsoázia megszorító intézkedéseit, amikor a fogyasztás visszafogásáról prédikál. Más esetben nem éri be pusztán azzal, hogy a fogyasztást szidalmazza, hanem olyan termékeknek próbál keresletet teremteni (például a környezetvédelem jogcímén), amelyeknek a termelési költségein egy adott burzsoá frakció spórolni tud.

Az anti- globalizmus egyáltalán nem antikapitalista, hiszen képtelen arra, hogy valós jelenségeket társadalmi összefüggésben tárjon fel. A mozgalom ugyanis konzekvensen csak a tokés rend muködésének látványosan kártékony következményeit támadja. Nem foglalkozik az okok általános feltárásával, hanem csak a kapitalizmus legkirívóbb és legborzalmasabb jelenségeire fókuszál. Ezeket a jelenségeket válságtünetnek, a normálistól eltéro különös fejleménynek értelmezi, amelyeknek természetesen közük sincs az egész társadalmi rendszer muködéséhez

Ezek után a burzsoá ideológusok és a polgári aktivisták akár odáig elmennek, hogy láthatatlan ellenségüket puszta fantomokkal (céges logók, tudományos fogalmak stb.) azonosítják.
Ezzel összefüggésben úgy lépnek fel, hogy a polgárok beleszólását követelik a termelésbe, persze csak a „saját” államuk közvetítésével, és még több ellenorzést akarnak az „antidemokratikusnak” kikiáltott szervezetek felett. (A radikális szociáldemokrácia odáig elmegy, hogy a Világbankot, a WTO- t és társait. el akarja pusztítani.)

Így a gyakorlatban valóra válik egy új burzsoáközi összecsapás, melyben a befogott proletariátus civil, kistulajdonos-. tömeggé hamisítva szembe szállhat a saját „vezetoivel”.
A nagy ellenkonferencia cirkusz, a bamba tömegek felvonultatása csak eszköz az Állam kezében a proletariátus effajta megsemmisítéséhez.

Ezeknek az ellencsúcsoknak a lebonyolítása, a korporativista szervekre: szakszervezetre érdekvédokre stb. tartozik ( hogy ezek „radikálisak” e vagy sem, számunkra mindegy). Ez alkalmakkor a hivatalos szervezetek igyekeznek „saját” munkásaikat az utcára hívni és mozgósító erejüket a proletariátus harcosabb részeire is megpróbálják kiterjeszteni.
A korábbi évtizedekben a Állam (már ahol ezt megtehette) fontosnak tartotta szponzorálni ezt a szektort- foképp a munkásharcok féken tartása miatt, másrészt, azért, hogy a proletárok érdekeit kistokés érdekekké változtassa át.

Napjainkra ezek a szervezetek jelentosen vesztettek befolyásukból. Mivel a lehetoségeikhez képest túlméretezetté váltak, erejüket kénytelenek voltak átcsoportosítani, például úgy, hogy az utcára vonultak.
A proletárok követeléseivel már egyre kevésbé képesek lépést tartani, így a különféle ellencsúcsok lehetoséget adnak nekik, hogy az általános feszültséget „tiltakozással” vezessék le.
Ez megenged némi eroszakot is- persze csak megfelelo kontrollal, a rendorség szoros együttmuködésével.
Ezért gyakorlattá vált, hogy míg a proletárok nagyobb részét fárasztó vonulgatásokkal és az anti- globalista szónokok csaholásával kötik le, addig a harcos kisebbséget az egyenruhások gondjaira bízzák.

A fo cél, hogy a harciasabb elemeket elkülönítsék a felvonuló tömeg többi részétol. Gyakran elofordul az is, hogy maga a rendorség provokál, vagy kezdeményez eroszakos akciókat, hogy ürügyet adjon a rajtaütésekre, letartóztatásokra
Máskor viszont már az elokészületek során nagy gondot fordítanak arra, hogy a többségben lévo pacifista, zöld, humanista stb. békés tiltakozók falanxot képezzenek a „radikálisok” elott. A bejelentett tüntetések útvonalai keresztezik az illegális tiltakozások helyszíneit. Ezáltal egy élolánc, vagy ülosztrájk megbénítja a közvetlen akciókat és lehetetlenné teszi a „balhézók” számára, hogy a rendorök elol elmeneküljenek.

Hogy ezt tudatosan teszik e résztvevok, vagy sem- teljesen mindegy…

Mindezek mellett az eroszak, a konfrontáció látványa önigazolásként szolgál a mozgalomnak. Annak ellenére, hogy a mozgósított tömeg nagy része „eroszakellenes”, igazi médiacirkuszt, közfigyelmet eddig csak az eroszak látványa által tudtak kelteni.
Meg kell jegyeznünk, hogy az itt alkalmazott akcionizmus semmilyen szempontból nem képviseli osztályunk céljait és semmilyen eredménnyel nem járhat a toke elleni küzdelemben. Ez csak a kapitalizmus látványait támadja meg és eroink elpocsékolását jelenti.

A burzsoázia rengeteg figyelmet fordít a saját konferenciái biztonságára. Ezek a rendezvények ürügyet jelenthetnek a fokozott ellenorzésre, az erodemonstrációra, esetleg a tömegoszlatás újabb taktikáinak kikísérletezésére. Kituno alkalmat biztosítanak, hogy az Állam a számára veszélyes elemeket nyilvántartásba vegye, a konspiratív hálózatokat feltérképezze. Az így szerzett információkat, az államgépezet a saját belpolitikai céljai érdekében is fel tudja használni.
Mikor konfrontációra kerül sor – mint egyes ellencsúcsok esetén- a burzsoázia kényelmesen lecsaphat.

A anti-globalisták úgynevezett „radikális” része ráadásul arra specializálta magát, hogy a kiemelt helyszínek és a rendorség ellen uszítsa a biztos vereségre ítélt aktivistákat.
A mozgalom integráló ereje olyan „anarchista” szervezetekre, egyénekre is kiterjed, amelyek az önszervezodést autonóm folyamatnak képzelik.

Az úgynevezett „anarchizmusnak” – pont eredendo elszigeteltsége miatt- szüksége van a hírverésre és az önmutogatásra, így a mozgalom uszályában könnyen érvényesülhet.
Tevékenysége ettol fogva- akarva akaratlanul- arra szukül, hogy az anti-globalizmus keretei közé szorít minden olyan megnyilvánulást, amely a fennálló renddel szemben dühöt fejez ki.

Az anti- globalista mozgalom (szintén önigazolásképpen), a „radikális” elemeket, mint valódi forradalmárokat, bazári majomként mutogatja.
Korlátok közé terelt radikalizmusra némileg szüksége is van a mozgalomnak, hiszen választ kell adnia a kapitalizmus által folyamatosan kitermelt elégedetlenségre.
A maga módján, elsosorban a társadalmilag aktív proletárok energiáit kell lekötnie, illetve a küzdelmet domesztikált formában kell megjelenítenie.

A tokefelhalmozás jelenlegi szintjén, már az ellenállás, a közvetlen akció is látvánnyá silányulhat. Ennek köszönhetoen a proletariátus egy része- mivel polgári hamis tudatát képtelen leküzdeni - olyan tokeként funkcionáló eszközöket épít fel, amelyek a saját lázadását úgy jelenítik meg, hogy egyben le is verik azonnal.
Ezek a látványok, mint az utcai ripacskodás, a városi gerilla akció, a non-konformista muvészet, a hobbi- házfoglalás stb. mind a tiltakozók kényszeres ragaszkodását mutatják a jelen viszonyok adta szuk keretekhez.
Az anti- globalizmus felhasználja ezeket az integrált „tiltakozási” formákat. De a saját céljai érdekében önmagának is létrehoz (illetve a résztvevo domesztikált proletárok létrehoznak) olyan formákat, szervezeteket, amelyek a rendszer megtámadásának látványait nyújtják.

Ezek többnyire multicégek lógói, reklámjai ellen intéznek akciókat, esetleg tervszeruen támadnak meg nemzetközi üzletláncokat. A különféle lopkodási akciók ( pl. Yomango) nem támadják meg, hanem éppen védelmezik a magántulajdont, mert a lopást önmagáért a lopás kedvéért, az állampolgári kisajátítás eszközeként gyakorolják. Ezt az öncélú tevékenységet, a kistoke védelmében (csak a nagy cégeket támadjuk!), a nagyvállalati konkurenciától rettegok „erkölcsi” támogatásával (a nagy cégnek úgyis nagy a profitja!) vezették be.

Ez az akcionizmus jellemzo más csoportokra – így a People’s Global Actionra is- amely többek között menekülttáborokat támad meg eroszakmentesen(!), és minden társadalmi összefüggésbol kiragadva követeli az országhatárok megszuntetését, hogy ezáltal mint egy a kapitalizmus összmuködésétol független részproblémára, a menekültek sanyarú helyzetére irányítsa a figyelmet.
Az anti- globalizmus ezen brutális racionalitással végrehajtott akciói csak egy mozzanatát képezik annak a harcnak, amelyet a burzsoázia, osztályunk céljainak eltérítéséért folytat…

***

Az anti- globalizmus propaganda gépezete jelenleg a megtévesztés és az utópiaképzés egyik világszerte jelenlévo forrása. Bár ez befogó erejét tekintve jóval gyengébb, mint például a nagyüzemi politika, mára nem elhanyagolható részét képezi a burzsoázia által irányított közbeszédnek.

Az írás eddigi részében ismertetett tendenciák tulajdonképpen hanyatlófélben vannak. (A fokozódó állami terrorizmus a mégannyira meghamisított társadalmi harcot is. elkezdte visszaszorítani) Ám a burzsoázia, a saját érdekében, nem kerülheti meg azokat a kiemelt problémákat, amelyeket az anti- globalizmus folyamatosan napirenden tart.
Az a szociális populizmus ugyanis, amit ez a mozgalom képvisel, jelenleg az osztálybéke megtermelésének egyik fontos eszköze lehet. Nem véletlen, hogy a burzsujok egyre többet foglalkoznak olyan témákkal, mint például egyes országok adósságainak elengedése, a tokemozgások megadóztatása, az éhezés stb.

Az anti- globalizmus, globálisan fennálló jelenségekre reagál. Így a létbizonytalanság, a tömegnyomor, a környezetrombolás, a faji, nemi és vallási elnyomás, a lokális háborúk stb. Ezek nem új és nem is elkülönítheto problémák, hanem a Tokének az egész bolygót átható muködésébol erednek.
Ám a mozgalom tudatosan kiragadja ezeket a feltuno jelenségeket az általános kapitalista nyomorúságból, azért hogy partikuláris problémaként tálalja fel oket. Ugyanakkor egyetlen közös eredot talál az elszigetelten megjelenített problémák mögött. Ez pedig a nemzetközi pénzügyi intézmények jogellenes (sic!) muködése, és a vállalati monopolizmus (szerintük) antidemokratikus magatartása. Persze még ezt sem feltétlenül a valósághoz igazodva propagálják. Egyes reakciós képviseloik egyenesen az uralkodó felfogást, a neo- liberális ideológiát okolják minden egyes részproblémáért.
A válasz, amit e jól propagált jelenségekre adhatnak (burkoltan vagy burkolatlanul) egy büdös szociáldemokrata program, amely az állam kiterjesztését, a bürokratikus gépezet hatékonyabb muködését, az osztályellentétek elsimítását szolgálja.
Nem kívánunk most az irányzaton belül lévo ideológiai különbségekkel foglalkozni. Le kell szögeznünk, hogy az anti- globalista tendencia- jelenjék meg zöld- lokalista, neo- bolsevik, álanarchista, vagy akár szélsojobboldali köntösben - minden osztályantagonizmust, árukat cserélo állampolgárok érdekkonfliktusává változtat át.

Hiszen ahhoz hogy a proletárokat, „civil” árutermelok hamis közösségeként egyáltalán meg lehessen nevezni, szükség van arra, hogy ennek az anyagi alapját: az egyenértékek szabad cseréjét törvényes úton biztosítsák.
A munkához való jog, a kistermeloket megilleto jogok nevében szervezkednek, hogy ellenálljanak a tokeeros konkurencia támadásainak. Ezzel élbol rögzítik és a gyakorlatban is megerosítik azokat a viszonyokat, amelyek a proletariátust munkája bérbeadására kényszerítik.

Amikor harcba hívnak minket pl. a privatizáció, a beruházás védelem ellen, tulajdonképpen azt akarják, hogy a munkaeronkkel öntudatosan kufárkodó rabszolgák legyünk.
Ez az öntudatosság persze semmi esetre sem a mi érdekünket szolgálja, hanem a burzsoáziáét. Azokat a viszonyokat erosíti meg jogilag és propagandisztikusan, ahol nem léteznek osztályok, csak - tokeszegény és tokeeros- árutulajdonosok. Amikor tehát beszerveznek minket egy WTO- ellenes attakra, azon érintkezési rendszer védelmére szólítanak fel, amelyben bérmunkát kell végeznünk, a megélhetéshez. Még akkor is, ha egyes proletárok önként és heherészve végzik ezt a szolgálatot, anélkül hogy tudnák, hogy a tokés társadalom, az Állam alapjait védelmezik.

Amikor a proletariátus osztállyá szervezi magát természetesen leszarja majd a saját árueladói érdekeit. Amikor megtámadja ennek a társadalomnak az alapját, az áruviszonyt, maga az anti- globalizmus is pusztulásra lesz ítélve.
De figyelembe kell vennünk, hogy a szociáldemokrácia ezidáig sohasem merte ilyen pofátlanul az osztályellenség érdekében tettre bírni a proletárokat. Azonnali érdekekre hivatkozva ugyan korábban is visszaküldte oket a munkapad mellé, de mindezt úgy tette, hogy a munka felvételét egy késobbi forradalom lehetoségének tüntette fel.
Korábban a leninista pártok, a szakszervezeti bürokraták stb. arról zengedeztek, hogy a munkásosztály tudata még nem elég érett a forradalomra, ezért a munkahelyén kell kiharcolnia az érdekeit.

Mára viszont kialakulhatott az a helyzet (hozzátesszük nem mindenhol), hogy a szociáldemokráciának szinte semmi szüksége nincs forradalmi ideológiákra. Ma már képes nagy tömegeket mozgósítani azzal, ha nyíltan eszményíti a kereskedelmet, a közjogi rendszert, a munkát…
Tény az is, hogy a proletariátus nem fog fegyvert, ha ilyenekkel szembesül. Inkább bedol, ha a nagyobb felvásárlási ár, a népképviselet, a jobb életfeltételek mézesmadzagját elhúzzák elotte. Mindez a saját, globálisan jelenlévo gyengeségeit mutatja meg.
Ám ezen állapot nem fog örökké tartani. A proletárok elobb- utóbb arra fognak kényszerülni, hogy leszálljanak az ideák ködfelhoibol.

*********************************************

K.U.
anarchista-KOMMUNISTA ÚJSÁG

Az 5. szám tartalma (2005.03.):

* Az "anti-globalizációs" mozgalom kritikája
* ALARM a liberter kommunizmus internetes újságja
* Proletárlázadás Szlovákiában
* William Morris: Egy Király leckéje

Az újság nyomtathatóverziója (18 oldal)
Letölthető innen:
http://geocities.com/kujsag/ku5.rtf

! olvasd !
! terjeszd !
! vitasd meg !

Minden kritikát, véleményt várunk!
A számok nyomtatott formában is kérhetõk:
kujsag@yahoo.com

!no copyright!

Kapcsolódó cikkek

Kapcsolódó linkek

• Az athéni Európai Társadalmi Fórumra indultak kedden
• Az MSZF kmb is athéni utat szervezett