indy.media.hu független média központ

Amint beléptünk a kampuszunkra, átsuhantunk, átcsodálkoztunk az ismeretlen bölcsész tömegén, rögtön a kóla automata előtt találtam magamat, a vörös szín és a megnyugtató fehér betűk előtt. Leesett hirtelen az állam, átfutott a fejemben egy bolond gondolat, és megmagyarázhatatlanul kiböktem a barátomnak: „Kólaautomata baszki! A szovjetunióban nem volt ilyen? Lett volna ilyen? Kurvára nem lett volna.” Mire odalépett mellém a dagadt tündér portás és rámutatott a kólaautomatára celluxozott papírra, amin ez állt: „Csak az alsó két sor működik.” A gépben pedig kb. nyolc sor volt egyébként. Ezért a portásra néztem, és kimondtam hangosan, amire ő hangosan gondolt: „Baszki, ilyen volt a szovjetuinóban is!” Rábólintott és ment vissza cigizni az ajtóba.

Hátat fordítva a kólaautomatának beálltunk egy sorba. A sor a TO-ra vitt, ahova általában minden év elején be kell állni, most meg különösen, sorban állás közben meg úgy is eszébe jutnak az embernek azok a kérdései, amiket meg kell kérdeznie a TO-tól. Ez egy zarándoklat Óz palotájába. Végig a sárga köves úton, csak éppen semmi izgalom sem történtik. Pedig a beiratkozási rendszerben állítólag minden szemeszter elején bekövetkezik egy valóságos rendszerváltás, ami után már tényleg egy kattintással lehet regisztrálni. Innentől kezdve nincs is más dolgunk, mint hogy szavazzunk a kormányra.

Szóval reggel nyolcra mentünk oda, addigra már mondjuk 88-an álltak előttünk. Ezt onnan lehetett tudni, hogy amikor kilenckor sorszámot kezdett osztani az egyetem egy kedves bürokratája, akkor mi a 89-es és a 90-es számokat kaptuk. Talán 150-et osztottak ki aznapra és a következőre. Akinek nem jutott, az jöjjön be a rákövetkező napon megint korán, hogy kapjon számot. Igen, az is, aki Pomázon lakik. Meg aki dolgozik az is. Menjenek csak el mind dolgozni.

Sorban állás közben ment persze az elégedetlenség, a lázadás, de nem tört ki forradalom. Pedig ha akkor teszem azt azok, akik nem kaptak sorszámot, akik Pomázon laknak, akik melóznak, akik szolidárisak, akik dühösek, a kocsmai politizálás aktivitását meghaladóan elfoglalhatták volna mondjuk a dékán irodáját, hálából a könnyed regisztrációért, a tandíjért, az elbocsátott oktatókért, a hallgatói önkormányzatért, a kólaautomatákért, a videoképernyős és a karitatív kávéautomatákért.

Sokkal inkább lettem volna ott a dékán ablakában, csókolózó pomázi és melós párok között, hangosbemondós aktivistákkal, konfettizáporral, valami életvidám transzparenssel, afféle délutáni teapartiként.

Ki lehet szúrni a kerekét az autónak, hogy ne tudjon bejutni az egyetemre akkor azt lehet mondani, hogy nem jöhet be az épületbe addig, amíg nem ül le velünk tárgyalni. Sőt. Ki lehet inni a dékán hűtőjét, lehet használni az internetjét az (ETR-hez), fel lehet hívni az oktatási minisztert R beszélgetésre. Ha ezt száz diák csinálja és a Népszabadság fotósai ott vannak, akkor ebből értenek.

Kapcsolódó cikkek