indy.media.hu független média központ

Nem voltam soha egy radikalizmusra éhes méregzöld. Még zöldnek sem tartom magam. Ha van rá egy mód visszaváltható üveget veszek, nem vágytam soha autóra, nem is gyűjtök rá. A műkajákat nem szeretem, elsősorban ezért nem veszem őket. Sokat járok túrázni, vigyázok az erdőre, de például nem borulok ki, ha valaki elemes magnót hallgat a tábortűznél. Ezt csak azért írom, hogy jobban át tudjátok érezni, milyen nehezen vettem arra magam, hogy az ellenségemé vált üzletláncnak módszeresen károkat okozzak, hogy névtelen leveleket írogassak, hogy fenyegetőzzek.

Egyébként a 30 felé közelítő, reáltudományokkal foglalkozó, közepes anyagi körülmények közt élő érdeklődő egyedül álló értelmiségi vagyok.

A baj ott kezdődött, hogy a szemben lévő ház aljában az évek óta bezárt, - egyébként korábban semmi panaszra okot nem adó közért üzemelt – most újra kinyitott. Az új boltot a smach üzemelteti, - olyan mint a többi, mint a többi smach, meg a kaisers, spar, satöbbi. Amíg ki nem nyitottak, abban bíztam, hogy az éjszaka rendkívűl hangosan szóló ventillátoraik csak próbaüzemben vannak. Mivel a munkások érdeklődésemre nem túl barátságosan hajtottak el, nem vettem akkor elég komolyan a problémát.

Aztán az üzlet beindult, és döbbenten tapasztaltam, hogy komolyan gondolják: a szemben lévő ház harmadik emeletén éjjel, csukott ablaknál is úgy behallatszanak a hűtőház ventillátorai, hogy nem tudok aludni. Arról nem is beszélve, hogy én nyitott ablaknál szeretnék aludni.
Beszéltem néhány szomszéddal, a többségük beletörődően is, de ugyanazt tapasztalta. Hogy közvetlenül a ventillátorok fölött álló ablakok mögött mi lehet, nem tudom elképzelni. Beszéltem az üzletvezetővel, de nem történt semmi. Írtam ilyen és olyan levelet a cég magyarországi képviselőinek, vezetőinek, de semmi nem történt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem voltam túl türelmes, nem vártam minden egyes levél után 30 napot, de hát hogy is várhattam volna, amikor minden éjszakám olyan volt, mint ha egy metró-aluljáróban aludtam volna?!
Amikor harmadszor beszéltem az üzletvezetővel, (mint tőle megtudtam, rajtam kívül egy ember panaszkodott még – úgy látszik a többi lakó megsüketült) és újra egy kis türelmet kért, mert kicsit nehézkes az ügyintézés a cégnél, akkor besokalltam.

Kimentem a közeli kiserdőbe, és tíz perc keresgélés után találtam egy villás ágat. Az egyik foltozásra váró biciklibelső segítségével csúzlit készítettem, és még aznap éjjel három nagy ablakukkal végeztem, mindegyik legalább öt négyzetméteres volt. De nehogy bárki is azt higgye, olyan kemény legény vagyok: remegett a lábam, és vagy húsz percig gyűjtöttem a bátorságot. Másnapra mindet kijavították, de hát pont erre számítottam. Rögtön másnap egy kedves ismerősöm segítségével beszereztem húsz óriáscsótányt. Akkorák, mint egy felnőtt ember hüvelykujja. Normális körülmények közt a Kárpát-medencében nem él meg, de terraristáknak tenyésztik, kígyók, varánuszok és egyéb dögök táplálkoznak velük. Én vásárlás közben eresztettem őket szabadon, párat a tejespultba, a felvágottak közé, ahonnan nem tudnak kimászni, a többit meg a földre, hogy menjenek, ahova gondolják. Még keringtem tíz percig, addig egyet sem vettek észre a kedves vevők, de egész biztos vagyok benne, hogy később kitört a balhé, mert másnap, amikor megjegyeztem az egyik eladónak, hogy mintha valami nagy fekete bogarat láttam volna, nagyon ideges lett.

Ezt követően újra levelet írtam a cég magyarországi főnökének, amit egy kis dobozban helyeztem el, tíz újabb óriáscsótány szomszédságában, illetve tíz döglött egeret is csatoltam. A levélben megírtam, hogy ha nem akarják üzleteikben nagyobb rendszerességgel a mellékelt állatokat irtani, és nem akarnak bérletet váltani az üvegeseknél, akkor lesznek szívesek a X. Y. utcai üzletük botrányosan hangos szellőztetőit vagy mi a francokat postafordultával extracsöndesekre cserélni.

Ekkor már meglehetősen ideges voltam. A csomagot – lehet, hogy túl paranoid vagyok – más városban adattam föl egy hajléktalannal. És mivel a elég rossz tapasztalataim voltak a cégen belüli ügymenet lassúságával, aznap éjjel még egy újabb csúzlizással nyomatékot adtam szerény és tiszteletteljes kérésemnek.

Megkaphatták a csomagot, mert két nappal később már csönd volt éjszaka. (Dehogy volt csönd: szóval a város zaját nem nyomta el a smach ventillátorainak zaja. ) A bejáratra pedig egy közleményt tettek ki, hogy elnézést kérnek a túl hangos műszaki eszközeikért, de műszaki hiba történt, és csak most tudták őket megszerelni.

Újra nyitott ablaknál alhattam. Ez után még bő két hétig folyamatos félelemben éltem, minden telefonra, minden csengetésre azt hittem, most jönnek a rendőrök. Szóval nyugodt alvásról egy darabig nem volt szó.

Nem sok embernek mertem elmondani történetemet, egy haverom mondta, hogy írjam meg nektek, és beleolvasgatva az oldalatokba, bár nem érzem sajátomnak, úgy tűnt, érdekelhet benneteket az esetem. Ezért írtam meg.

Tudom, hogy nem ez a rendes útja az ügyintézésnek, de úgy éreztem, nincs más választásom. Nem vagyok jó az emberek összefogásában, nem vagyok egy közösségi ember, nem szoktak rám hallgatni. Valószínűleg ez alkati, habitusi kérdés. Ráadásul nem sok embert ismerek a környéken, azok pedig ostobák és lusták, ezért kénytelen voltam valami olyasmit kitalálni, amit egyedül is meg tudok csinálni.

G. K.

Kapcsolódó cikkek