indy.media.hu független média központ

Nehéz feladat elfogulatlanul írni egyik legkedvesebb és leginkább meghatározó olvasmányélményünkről, ezért inkább meg sem próbáljuk. Kicsit csapongó lesz, de sebaj.

Először a könyv tartalmát foglaljuk össze, ha van olyan rosszéletű nethuszár az indyn, aki nem olvasta volna, az is lásson belőle egy kicsit.

A Földön három, lényegét tekintve tökegyforma totalolitáriánus birodalom osztozik: Keletázsia, Eurázsia és Óceánia. Belülről csak ez utóbbit ismerjük, a két másik közül hol az egyikkel, hol a másikkal van Óceánia háborúban.
Az életkörülmények nyomorúságosak: rossz a kaja, az elszórt, de folyamatos bombázások, rakétabecsapódások nyomai majd mindenütt ott vannak. Az emberek ovarálokban járnak, a kapcsolataik a rendszer miatt teljesen leépültek, s ennek tudatában is vannak. És a fő: a Nagy Testvér vezette párt mindenütt ott van, a Gondolatrendőrség cseppet sem titkoltan mindenkit figyeltet, az apa a börtönben büszkén dicsekszik azzal, hogy a saját kislánya jelentette fel, amiért álmában a Nagy Testvért szidta, minden szobában ott a kikapcsolhatatlan Telekép, mely egyszerre sugározza a propagandaanyagokat és kamerázza a jelenlévőket.
Mindez a megkérdőjelezhetetlen valóság magától érthetődőségével.
A főhős Winston Smith, aki csupán egy kevés igaz, őszinte szóra vágyik. Nem akarja ő megdönteni a rendszert, csupán azt akarja, hogy legyen életének egy kis szigete, ahol békén hagyják, ahol nem kell hazudoznia. Ez a bűn sem tartozik a megbocsáthatóak közé: Winston a lopott szabadság rövid sétarepülései után az Andrássy út 60 pincéjébe kerül, ahol egy O’Brian nevű gondolatrendőrségi tiszttel a kínzások közt beszélgetve megismeri a rendszer logikáját, majd lelkileg, erkölcsileg úgy összetöri, hogy szerelmét is elárulja, mire kiengedik. A végén már ő is szereti a Nagy Testvért.
A könyvet már azért is el kell olvasni, mert nagyon kevés az olyan szépirodalmi alkotás, amely Orwell 1984-éhez fogható hatással lett volna utókorára. Beleszólt politikai sorsunkba, eszmei tanulságai ott vannak mindannyiunk fejében, megjelenése óta másként látjuk hatalom és egyén, szó és látvány, társadalmi szervezet és humánum viszonyát. Számtalan filmnek is előképe: Truffaut 451 fok Fahrenheitjétől Terry Gilliam Braziljáig, Besson Élethalálharcától a Jeunet és Caro-féle Az elveszett gyermekek városáig, de a Mátrixot, az Odeon-Lloyd moziban most futó Ghost in the shell – A páncélba zárt szellem című anime-t (zseniális!) is nyugodtan idevehetjük.

E sorok írója szerint a legérdekesebb vonal az, ahogy Orwell a politika és a nyelv viszonyáról ír. A legtömörebben ez a kis idézet demonstrálja a nyelv torzulását:
„a Béke-minisztérium háborúval foglalkozik, az Igazság-minisztérium hazugságokkal, a Szeretet-minisztérium kínzással, s a Bőség-minisztérium éheztetéssel.”
A jelenségnek neve is van: Newspeak, azaz az Újbeszél. Ideája alapvető fontossággal bír napjaink kultúrájának szempontjából.

Orwell A politika és az angol nyelv (1946) című tanulmányában fejti ki legbővebben azt a sejtést, hogy a politikai hatalom, különösen a totalitarianus hatalom meghódítja, eltorzítja és az igazság megfogalmazására (tehát az igazság elgondolására is) alkalmatlanná teszi a nyelvet. Ma már tudjuk, hogy ebből a szempontból nem lehet lényeges különbséget tenni a mind nagyobb hatalomra törő gazdasági csoportok és a politikai hatalom között. Orwell felismerésében valamiféle „nyelvetikai” meggyőződés is kifejezésre jut: az a hit, hogy a nyelvet a nyelv használóinak erkölcsisége eltorzíthatja és bemocskolhatja, sőt használóinak bűnrészesévé, gonosz cinkosává is teheti, a nyelv használóinak aljassága átszállhat a nyelvre, a nyelv maga is lealjasulhat. Egyébként e témában még Hamvas Béla írt nagyon jókat, tényleg, az ember csak cuppogni tud a gyönyörűségtől olvasás közben.
Az 1984-ben a hagyományos értelemben vett „normális” nyelv felszámolása az ember felszámolásával azonos: új nyelv készül, a Newspeak-szótár újabb és újabb kiadásai: olyan nyelv, amely immár összevethetetlen valamely rajta kívül és tőle függetlenül létező valósággal, így azután ennek a valóságnak az igazságát sem lehet el- és kimondani vele. Amely lehetetlenné teszi a lázadást, a másként gondolkodást, mert a nyelvet használó egyszerűen nem fog megfelelő szavakat találni gondolataihoz. Sőt, mivel a nyelvünk predesztinálja gondolkodásunkat, a nyelvi szűkösség miatt nem fogunk tudni gondolatbűnt sem elkövetni.
Syme, Óceánia egyik nyelvésze így beszél a nyelvújításról:
„Persze az igék és a melléknevek közt végezzük a legnagyobb irtást, de a főnevek százait is teljes joggal kiirthatjuk. S nemcsak a rokon értelműeket, hanem az ellentétes értelműeket is. Mert ugyan miféle létjogosultsága van egy olyan szónak, amelyik pusztán csak egy másik szónak az ellentéte? Vegyük például a »jó« szót. Ha egyszer van egy olyan szavunk, mint a »jó«, ugyan mi szükség olyan szóra is, hogy »rossz«? A »nemjó« éppen olyan megfelelő… […] Ha pedig a »jó« nyomatékosabb kifejezésére van szükség, mi értelme annak, hogy egész csomó olyan, teljesen haszontalan szót használjunk, mint például a »kitűnő«, a »ragyogó« meg a többi hasonló? Ezeknek a jelentését tökéletesen fedi a »pluszjó«, vagy a »duplapluszjó«, ha még fokozottabb értelmére van szükségünk. […] A végén a jóság és a rosszaság egész fogalomkörét ki fogja fejezni hat szó – azazhogy igazában egyetlenegy szó.” (Első rész, ötödik fejezet, Szíjgyártó László fordítása)

S hogy miként nyilvánul meg most az újbeszél? Példát nem nehéz találni. „Racionalizálás,” „reform” - tömeges kirúgás, leépítés, megszorítások. „Megelőző csapás” – bombázás. „Etnikai tisztogatás” – tömeggyilkosság. „Környezetbarát üzemanyag” – egyel kevesebb méreg van benne, de csak mert már muszáj volt. „Egészséges, mert kalcium van benne” – minden más tápanyagot kiöltünk belőle, ezt nem sikerült. „A valódi citrom erejével ápolja a padlót” – még a limonádéban sincs citrom, majd pont ebben lesz, te hülye?
Az újbeszél lényege: megszokottá, természetessé váljék az a nyelvhasználat, melyről mindkét fél tudja, hogy semmiféle kapcsolat nem köti a valósághoz. S ha ez jól megy, akkor a polgár már tényleg nem azzal fog törődni, amit tapasztal, hanem amit mondanak neki, és annak alapján is szavaz, lásd: 2006.
(A legszembeszökőbb Demszky kampánya volt: „Dinamizmus” – impotencia. „Új utak” – Tizenhat éve ugyanaz a faszság.)

Az újbeszél jelenségéhez hasonlóan fontos a teleképek, illetve a tágabb értelemben vett, Nagy Testvéri megfigyelőrendszer jelensége. Míg korábban, a hidegháború idején a Nagy Testvérben
Nyugaton Sztálint és a kommunista diktatúrát látták, az antifasiszták Hitler vonásait azonosították benne. Persze felismerhető a világ összes diktátora és önkényuralmi rendszere, de most inkább a személytelen államok vagy a multicégek az aktuális megtestesítői.
A könyv azért is egyre inkább aktuális, mert mindenki egyre inkább érzi magán Nagy Testvér tekintetét: gondoljunk csak a bekamerázott boltokra, utcákra, a bemérhető mobiltelefonokra, az amerikai email-figyelő hálózatra (a magyar nem olyan híres) A hatalom erre mindig ugyanazzal válaszol: akinek nincs oka félni, az ne is féljen. - Úgy tűnik, hogy a kommunikációs eszközök fejlődése egyúttal intimszféránk visszaszorulását is jelenti.

Külön figyelmet érdemel, ahogy a bulvármédia ellentámadásba lendült az 1984-el szemben. Az újbeszél szabályainak megfelelően cselekedett: a szavak értelmétől független, illetve ahol lehet, tökéletesen ellentétes tartalmakkal töltötte meg azokat. A Nagy Testvérből Nagy Tesó lett, akinek villájában bulizni és kefélni lehet (illetve: kötelező), s akitől, ha három hónapig úgy éltél, mint a patkány a laboratóriumban, akkor 1 perc 20 másodperc reklámidő árát nyerheted el, szám szerint 16 millió forintot. De azért mentettek át a könyvből igazi vonásokat is, például azt, hogy valódi érzelmeknek a játékban nincs helye.
Takács Ferenc írt erről kitűnő cikket (Filmvilág, 2003/7.): annyi kíméletlen szatíra és utópia sorsa, hogy egy korát megelőző, halálosan komoly műből gyermekirodalom, szappanopera lesz – mintha a közönség utólagos bosszút állna. Swift Gulliverje gyerekmese lett, vagy a Don Quijote, mely eredetileg nemcsak móka és kacagás, hanem legalább annyira elkeserítő tragédia is – nos, a Big Brotherből, az elképzelhető legembertelenebb ellenőrzési rendszerből, a mindent látó szemből vásári komédia, folytatásos teleregény lett, ráadásul mindez az orrunk előtt.

Orwell Magyarországon
Az értelmiségi szájhagyomány szerint már a korai hatvanas évektől forgalomban voltak az Állatfarm és az 1984 gépiratos fordításai, melyeket barátok szigorú diszkrécióval kézről kézre adtak egymásnak, s olykor – ha nem tudtak megválni kedvenc olvasmányaiktól – le is másoltak. Az 1956 után visszaállított totális cenzúra a reményét is szertefoszlatta, hogy e kéziratok valaha is nyomdafestéket láthatnak. Jellemző módon nem is műfordítók, inkább lelkes amatőrök vállalkoztak az Orwell–regények magyarítására: például a matematikus Kálmán György vagy a néprajztudós Bálint Sándor, a szegedi egyetem professzora. (Ez utóbbi, miután 1984-fordítását lefülelték, 1963–ban valósággal belehalt a folytonos titkosrendőri zaklatásba közeli ismerősei s az egykori belügyi akták tanúsága szerint.)