Az elméleti probléma

A munkásmozgalom problémái ott kezdődtek, hogy a harcot a
kommunizmusért már nem lehetett a gyári munkások rétegére támaszkodva
megszervezni. Egyszerűen azért, mert a tőke reagált a munkásmozgalom
kihívására, és megváltozott a termelési mód. A szociológusok azon
vitáznak, hogy beszélhetünk-e még egyáltalán munkásosztályról. Annyi
mindenesetre bizonyos, hogy a munkahely a legtöbb ember számára már
nem az a stabil közösség, amire a harc épülhetne. A fokozódó mobilitás
és a megváltozott munkakörülmények miatt az egyes munkások
elszigeteltek egymástól. Sokan nem is reggeltől estig dolgoznak, hanem
össze-vissza, vagy esetleg nem is találkoznak a
munkatársaikkal. Manuel Castells A hálózati társadalom kialakulása
[1] c. könyvében kifejti, hogy a tőke mobilitása soha nem
látott mértékben elszigeteli egymástól az embereket (ld. kapcsolódó
cikkünket). Mivel a tőke az információ formájában korlátlanul
mozoghat, az embereknek viszont ha teljes valójukban akarnak
találkozni egymással még mindig magukkal kell cipelniük a szánalmas
porhüvelyüket a tőke mozgásának könnyítésére hozott intézkedések nem
veszik figyelembe az emberek szempontjait. Ami ezt az átalakulást
lehetővé teszi, az természetesen a meghatározó termelési mód
megváltozása, vagyis hogy az ipari termelés után most az
információtermelés az a vezető ágazat, ami átalakítja az egész
gazdaság működését. Hardt és Negri nem egyszerűen
információtermelésről beszél, hanem anyagtalan munkáról, ami a nyelvi
(információs) termelésen kívül érzelmek termelését is jelenti. Utóbbi
a szolgáltató szektor sajátja — amikor a pincérnek nem csak az a
dolga, hogy kihozza a kávét, hanem még mosolyognia is kell, hogy
megteremtse a vendéglátásra jellemző sajátos hangulatot. Így a tőke
nem csak elszigeteli egymástól az embereket, hanem az érzelmi
kizsákmányolás útján saját maguktól is elidegeníti
őket. [2] A nagy cégek egyes részlegei kontinensnyi
távolságokra lehetnek egymástól, és az egyes részfeladatokat különböző
más cégeknek adják ki (ez az ú.n. outsourcing/kiszervezés). Az életre
szóló munkaviszonyt felváltotta az egyéni szerződések időszakos
rendszere. Nyugat-Európában az alkalmazottak harmada (más becslések
szerint negyede) megbízási szerződéssel vagy részmunkaidőben
dolgozik. Ma már minden munkás egyben munkakereső is; az építkezésen
dolgozó idénymunkások a következő munkalehetőséget keresik, a
topmenedzserek a nagyobb fizetés reményében tárgyalnak a
konkurrenciával. A neoliberális reformok hatására a munkakörülmények
egyre bizonytalanabbak, a munkáltatók egyre kevésbé gondoskodnak az
alkalmazottaikról. Ilyen körülmények között nevetséges a hagyományos
szakszervezetekben szerveződni.

Ezekre a kérdésekre keresték a választ a hetvenes évektől kezdve
Olaszországban az operaismo, később a post-operaismo
autonomista teoretikusai (Antonio Negri, Sergio Bologna, Paolo
Virno [3], etc). Ők indítottak el egy olyan elkötelezett tudományos
munkát, ami képes volt a mozgalommal együtt haladni. A feminista
mozgalom eredményeire támaszkodva rájöttek, hogy rengeteg hasznos
munka folyik a munkahelyeken kívül is, illetve hogy a társadalom
működéséhez szükséges nem tárgyi feltételek (mint például az érzelmek)
előállítása is rengeteg munkába kerül. Kiderült, hogy a klasszikus
munkásmozgalom egyik gyenge pontja pontosan az volt, hogy csak egy
homogén, szűk rétegre tudott igazán építeni, a társadalom nagyobb
részét pedig szinte kizárta a szerveződésből. Az ilyen felismerések új
reményt jelentettek a harcban, hiszen az alapvetően vesztes szituáció
értékelése közben kiderült, hogy az adott helyzet milyen lehetőségeket
rejt magában. Végül sikerült egyetlen fogalomban kidolgozniuk az új
munkakörülményeket: ez lett a precarity.

Precarity: "hangsúlyeltolódás a régebben garantált állandó
munkakörülményektől a rosszabbul fizetett és bizonytalanabb állások
irányába." [4]

A precarity, mint fogalom sikeresen foglalta össze azt a sokféle
életformát, amire a régivágású (fordista) kapitalizmus stabil
állásai felbomlottak. Azt a sokféle tagadásként megfogalmazott
megállapítást, amelyekkel az új helyzetet értékelték, így egyetlen
kijelentésbe foglalták.

A szétesett munkásosztály helyett így már lehetséges volt egy olyan
forradalmi osztály elképzelése, amely a megváltozott körülmények
gyermeke: ezt precariatnak nevezték.

Precariat: "társadalmi osztály, aminek tagjai nem feltétlenül
szegények vagy egy adott underclass tagjai, viszont
létbizonytalanságban élnek. A precariat a proletariátus
poszt-fordista megfelelője." (Wikipedia, 2007)

Egy forradalmi osztály fogalma mindig kettős természetű: egyrészt a
fennálló társadalmi állapotok leírása, másrészt egy széles tömegeket
mozgató szolidaritás lehetősége. Ahogyan a proletár, a precariat is
egyszerre gazdasági-politikai helyzet és tudatforma, ahol az utóbbi az
előbbi felismerését jelenti. Ilyen értelemben a már létező körülmények
alapján kidolgozott politikai program, amely egyszerre leírás és
felhívás. Gyakorlatilag nem tesz mást, mint megadja a mozgósítás
 feltételeit.

A bérmunkás objektíve nézve kizsákmányolt, hiszen az általa
előállított többletértéknek csak a töredékét birtokolja, ami általában
csak arra elég, hogy munkáslétében újratermelje magát. Ez egy
gazdasági helyzet. A munkásból akkor lesz igazi proletár, tehát akkor
válik aktív politikai alannyá, ha felismeri ezt a helyzetet. A
munkásöntudatból végül akkor lesz munkásmozgalom, amikor a munkások
elhatározzák, hogy passzivitásukból kilépve politikai ágansként fognak
viselkedni, vagyis változtatnak a helyzetükön és megszervezik
magukat. Ennek alapfeltétele az osztályszolidaritás.

Az öntevékeny csoportok munkájából akkor állhat össze egy hatékony
ellenhatalom, ha a különböző emberek különböző gondjai között sikerül
megtalálni azt az összefüggést, ami alapján egy olyan követelést lehet
megfogalmazni, amit mindenki relevánsnak érez a saját életére
nézve. Oliver Marchard [5] szerint ez nem egyszerűen a
csoportok hálózatosodását jelenti, hiszen a csoportok pusztán termékei
a gondjaik megoldására irányuló tevékenységeknek. Ezért a szélesebb
összefogás előfeltétele maguknak a gondoknak a hálózatosodása, vagyis
az összefüggések felfedezése. A szolidaritás ilyen értelemben azt
jelenti, hogy az egyes társadalmi rétegek képesek átérezni a többi
csoport problémáit. Ebből következik aztán, hogy gondjaikat közös
követelésben képesek megfogalmazni, ami összefoglalja az egyes helyi
követeléseket és összefogja az egyes csoportokat. A közös cél
fókuszálja azokat a harcokat, amiket a saját életük megváltoztatására
törekedő csoportok helyi szinten végeznek.

Hogy a hálózatok hálózatából hogyan jöhet létre egy cselekvőképes
metaalany, ami képes megfogalmazni és érvényesíteni a politikai
akaratát anélkül, hogy egy központi, hierarchikus döntéshozatali
mechanizmusra hagyatkozna, vagyis anélkül, hogy felszámolná a
csomópontok autonómiáját? Ez döntő jelentőségű kérdés. Jelenleg az
egyik legizgalmasabb választ Antonio Negri és Michael Hardt adták a
Sokaság fogalmával, 2005-ös Multitude c. könyvükben. [6] A
Sokaság politikaelméletileg a szuverenitás hálózatos formája, ahol az
aktív szolidaritás és az önszerveződés emergens módon termeli ki a
közös akaratot és a közös cselekvést. A közös náluk olyan központi
fogalom, ami az egy és a sok különbségét hidalja át — például nem
felülről irányított köztulajdonban vagy atomizált magántulajdonban
gondolkodnak, hanem közös (és még csak nem is közösségi)
tulajdonban. Amennyiben ez túl közösen (bocs, ködösen) hangzik,
gondoljunk csak a nyelvre, ami olyan közös tulajdon, amit a
nyelvhasználók közös termelése hozott létre és termel újra nap, mint
nap. Ha ez így túl absztrakt, akkor gondoljunk a programozási
nyelveken termelő szabadszoftver-fejlesztőkre, akik szintén
hálózatosan, sőt, a hálózatok hálózatán (Inter-network) keresztül
szervezik meg magukat, és döntéseik termékeikhez hasonlóan közös
kommunikációjuk eredményei.

Azonban a hatalom hálózatos szerkezete nem jelent rögtön horizontális
szervezetet is. A hatalom hálózatos elrendeződése pusztán a harc
jelenlegi játékszabályait rögzíti. Hardt és Negri a Multitude
testvérkötetében, a 2001-es Empire c. könyvben sok más szerzővel
egyetemben amellett érvelnek, hogy a tőke is hálózatosan szervezett,
és ennek a szuverenitásnak a neve: Birodalom. [7] Hiába van az
Egyesült Államok a hierarchikus hatalmi hálózat tetején, egyrészt más
államok együttműködése nélkül egy lépést sem tudna tenni, másrészt
képtelen egyedül uralkodni a bolygó felett. Ez a két szorosan
összefüggő tényező azt jelenti, hogy politikaelméleti értelemben nem
szuverén. Az új szuverenitás neve a Birodalom, ami egy hálózat —
éppen ezért olyan nehéz fülöncsípni a globalizációkritikus mogzalom
 tiltakozóinak.

A társadalmi valóság

Mielőtt rátérnék az önszerveződés konkrét technikáira, nézzük meg,
hogy tulajdonképpen kicsodák a precariat tagjai? A precariat fogalma
nem egyszerűen egy azonosságot jelöl, amelyben feloldódnak a
különbségek, hanem olyan "családi hasonlóságok" alapján áll össze,
amelyben megőrződik az egyes csoportok egyedi jellege. Pontosan ezért
példák segítségével írható le leginkább. Lássuk, hogyan lehet releváns
ez a fogalom a különböző társadalmi csoportok életére.

A szabadúszó értelmiségiek a posztfordista kapitalizmusban egyre
többen lesznek és egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek. Még az
egyetemi tanáraim is bizonyos mértékben szabadúszó értelmiségiek,
hiszen a katedra mellett rengeteg kisebb-nagyobb munkát elvállalnak,
hogy fenn tudják tartani magukat. A kutatási projektek, vagy az egyes
szervezetekben betöltött pozíciók hónapról hónapra változnak, az
intézetekben az állomány minden félévben szűkölhet. Így sokan lesznek
"kényszerkutatók", és sokszor bizonytalan, hogy a következő félévben
milyen sors vár rájuk. Tehát hiába harcolták ki a pozíciójukat, ők is
létbizonytalanságban élnek.

A művészek szintén kiállításról-kiállításra,
ösztöndíjról-ösztöndíjra tervezik az életüket. Van, amikor túl sok
munkájuk van, de az is lehet, hogy utána néhány évig egyáltalán nem
kapnak lehetőséget. A rendszertelen és sokféle munka miatt a művészek
gyakran nem tudnak beintegrálódni az állam jóléti rendszereibe, mint
az egészségügyi támogatás, vagy a nyugdíjpénztár.

A migránsok vannak talán a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Mivel
a legtöbben még nem ágyazódtak be a befogadó ország kapitalista
gazdaságába, sőt, sokan még a bürokráciába és a jogrendbe se léptek
be, egyik napról a másikra változhat a helyzetük. Egy papírok nélküli
embert bármikor azonosíthatnak a hatóságok, és akkor bezárják egy
menekülttáborba, vagy egy másik országba deportálják. Ha nem tartják
fogva, akkor egy olyan országba toloncolják ki, ahol nem látta esélyét
a boldogulásra. Mindkét esetben kiszakad a helyi közösségből, ami az
idegen országban — talán választott hazájában —
körülvette. Amennyiben valamennyire sikerül beilleszkednie az adott
ország szabályozásai közé, a munkavállalási és a tartózkodási engedély
akkor sem hosszú időre szól, így családjával sosem élhet
biztonságban. A szerencsésebbek sikerrel viszik vásárra a bőrüket a
munkaerőpiacon, ahol azonban csak a legalja munkát végeztetik velük,
nyomott bérért és rosszabb munkakörülmények között, mint amire a helyi
lakosok számíthatnak. Ezek a legális, féllegális vagy illegális
munkák sokszor idény jellegűek, vagy csak addig tartanak, amíg az
adott vállalkozó megfelelő keresletet talál rájuk, vagy le nem
bukik. Ráadásul ezek az emberek általában a rokonok és ismerősök
szolidaritási hálójában élnek, ami bármikor összeomolhat a fent
részletezett okokból, vagy például ha egy közeli családtag halála
miatt vissza kell térniük a születési országukba.

A terhes nők helyzete a munkaerőpiacon szinte reménytelen, ráadásul
a nekik járó támogatások a gyermek növekedésével párhuzamosan
változnak, mint ahogyan a munkaképességeik is, így ha egyáltalán
találnak munkát, akkor is állandóan munkahelyet kell váltaniuk. Ők
élethelyzetük miatt vannak létbizonytalanságban.

A szoftverfejlesztők sokszor egy-egy program megírására szerződnek,
ráadásul képességeiket állandóan fejleszteniük kell, hogy lépést
tudjanak tartani a rohamosan fejlődő technológiákkal. A
szoftverszabadalmak és más szellemi tulajdonra vonatkozó
szabályozások, mint például a hagyományos licenszek gyakran útját
állják a fejlesztésnek, vagy felesleges munka elvégzésére kényszerítik
a kódmunkásokat. Mivel egy-egy új program rengeteg régebbi
programrészlet és technológia felhasználásával készül, valamint a már
meglévő szabványokba illeszkedik, minden alkalmazás egy bonyolult
összefüggésrendszerben létezik. Amennyiben a jogi korlátozások nem
teszik lehetővé egy-egy már létező fogaskerék beépítését, azt a
fejlesztés keretében újra meg kell valósítani, így ugyanazt a munkát
többször is el kell végezni ahelyett, hogy egyszerűen lemásolnák a
hiányzó alkatrészt egy másik gépből. Így a DJ-khez hasonlóan, akik
zenéiket más zenék darabjaiból állítják össze, a programozóknak is
azon kell aggódnia, hogy alkotásaik milyen jogi környezetben
 élnek.

A különböző topmenedzserek egyre többször szerződnek egy konkrét
projekt megvalósítására, mondjuk amikor egy cégegyesítést kell
levezérelni, vagy egy új piacra kell bevezetni a termékeket. Azok
sincsenek biztonságban, akik egy multinacionális cég alkalmazásában
állnak, tehát nem eseti szerződés szerint dolgoznak. Őket bármikor
áthelyezhetik egy másik városba, ahol "új kihívások" várnak rájuk, és
életüket a semmiből kell újra felépíteniük. A tőzsdei világ és a
részvénytársaságok természetéből következik, hogy egy mammutvállalatot
is bármikor felvásárolhat, átszervezhet vagy egyszerűen megszüntethet
egy befektetői csoport. Talán meglepő, de a burzsoák is szenvednek a
kapitalizmus társadalmi viszonyaitól.

A telefonos ügyfélszolgálatok munkásai és más fél-alkalmi
munkavállalók azért vannak bizonytalan helyzetben, mert a cég szabadon
cserélgetheti őket más munkásokkal. Pont ezért a cég azt is
megengedheti magának, hogy megalázó és előnytelen feltételekkel
alkalmazza a betanított munkásokat. A francia CPE törvénytervezet
ellen például azért tiltakoztak a diákok, mert lehetőséget adott volna
a vállalatoknak, hogy a próbaidőre felvett fiatalokat a próbaidő
végeztével mindenféle indoklás nélkül kirúgja, és felvegyen egy másik
próbaidőst a helyére. Így a cég lényegében kevesebb időre, kevesebb
fizetésért kapott volna munkaerőt, elhasznált kotonként elhajítva a
kiszipolyozott munkásokat.

Mindezekre az emberekre eddig kivételként tekintettünk, most azonban
úgy tűnik, hogy élethelyzetük sok hasonlóságot mutat. A hasonlóságok
azonban nem takarhatják el a különbségeket sem. Csak akkor lesznek
képesek hatékonyan fellépni a problémáik megoldása érdekében, ha
megismerik egymás gondjait, és szolidaritást vállalnak a többi
csoporttal. Követeléseiket mintegy kicserélve egymás között
hatékonyabban tudják érvényesítani az akaratukat.

A gyakorlati megvalósítás

Az elmélet talán jól hangzik, de hogyan néz ki mindez a gyakorlatban?
Mindenki fogja meg egymás kezét, tiszteljük a különbségeket és akkor
eljön a forradalom? A folyamat talán első csomópontja, ami rengeteg
aktivistát inspirált a különböző követelések hálózatos
összekapcsolására, a strasbourgi határtábor volt 2002-ben (Noborder
Camp). Az esemény a bevándorlók kérdésével foglalkozott, és a
határok lerombolását követelte, konkrét célpontja pedig a shengeni
információs rendszer központja volt. Az alkalom különlegességét az
adta, hogy sok médiaaktivista és néhány öntudatos hekker is
bekapcsolódott a szervezésbe, így a végére már "az emberek és az
információ szabad áramlásáért" küzdöttek. A szoftverszabadalmakról, mint
az információt foglyul ejtő szabályozásokról beszéltek, és párhuzamba
állították őket az országhatárokkal, amelyek az emberek mozgását
korlátozzák. Egy emblematikus akció keretében látszólag meghekkelték a
shengeni információs rendszer szupervédett adatbankját, és közzétették
az ott nyilvántartott adatokat az Interneten. Az esetet nagy
felfordulás követte, a hatóságok, a politikusok és az újságírók alig
tudták értelmezni az esetet — senki sem számított rá, hogy ez
lehetséges. Az aktivisták mély gödröt ástak a központ szögesdrótos
kerítése mellett, megtalálták az odavezető titkos hálózati kábeleket,
és gépeikkel letöltötték az átmenő információt. Persze az egész csak
egy színjáték volt sok ásással és még több kütyüvel körítve, de néhány
napig mindenki bevette.

Az újfajta mozgalom azonban az egyébként eredménytelenségéről híres
társadalmi fórumok körül körvonalazódott. A 2004-es Európai
Társadalmi Fórumot Londonban tartották, ahol a "Túl az ESF-en"
alternatív helyszínen született meg az ötlet, hogy a hagyományos május
elsejei ünnepségeket kellene frissíteni a fent részletezett elméleti
koncepcióval. Ki is adták a EuroMayDay alapító dokumentumát
"Az európai prekariátus middlesexi nyilatkozata" címmel.

Mi, hálózatosodó részmunkaidősök Észak- és Dél-Európából, akik
autonóm módon gyűltünk össze a Middlesex Egyetemen, és túl akarunk
lépni az Európai Társadalmi Fórum keretein, ünnepélyesen egyesítjük
testeinket és lelkeinket jelen hadüzenetben az európai kormányok és
céges bürokráciák ellen. Elítéljük a londoni aktivisták rendőri
zaklatását és üldözését. Fogadjuk, hogy harcolunk a kényszerűen
vállalt bizonytalan munkakörülmények ellen és a létbiztonságért
egész Európában. Fellépünk minden ember jogaiért attól függetlenül,
hogy hol születtek és mióta vannak az Európai Unióban.

Április 2-re nemzetközi akciónapot hirdetünk a bevándorlók
küzdelméért és a szabad helyváltoztatásért, amit nem korlátozhatnak
a határok. Több, mint 40 európai városban fogunk mozgósítani. A
direkt akció és az eltérítés minden eszközét bevezetjük, ami csak a
kezünkbe kerül, hogy támogassuk a sztrájkokat, foglalásokat,
útlezásárokat, bojkottokat, a szabotázst és a tiltakozás más
formáit. Megállapodunk, hogy mozgalmak és csoportok transzeurópai
hálózatát hozzuk létre, és így harcolunk minden európában élő ember
szociális jogaiért.

Úgy döntöttönk, hogy 2005-ben közös Európai Május Elsejére
készülünk, és Európa minden városában utcára visszük a mérges
idénymunkásokat, a frusztrált részmunkaidősöket, a depressziós
munkanélkülieket, a dühöngő bevándorlókat és a munkásmozgalmi
aktivistákat. A létbizonytalanság és az egyenlőtlenség ellen
mozgósítunk, hogy visszavegyük a menedzserek és más főnökök
flexibilis munkabeosztását.

2005 január közepén Berlinben fogunk összegyűlni, hogy egyeztessük
az óráinkat és az akcióinkat. A decentralizált akciókat támogató
radikális munkásmozgalmi és médiaaktivista hálózatot talán NEU-nak,
fogjuk hívni (Networkers of Europe United). Felhívjuk európai
testvéreinket, legyenek akár autonóm marxisták, posztindusztriális
anarchisták, szindikalisták, feministák, antifasiszták, queerek,
ökoanarchisták, hacktivisták, szellemi munkások, idénymunkások,
alvállalkozások alkalmazottai és hasonlóak, hogy hálózatosodjanak és
szerveződjenek a közös társadalmi és politikai tevékenység
érdekében. Mi az eurolázadók generációja vagyunk, és Európát
radikális, libertariánus, transznacionális demokratikus térként
képzeljük el, ami képes ellenállni a globális bushizmusnak és az
elnyomó, kizsákmányoló, hataloméhes, bolygóromboló, háborúmániás,
neoliberalizmusnak Európában és máshol.

Európai hálózatos dolgozók és részmunkások, egyesüljetek!
Van egy igazán szabad világ, amiért érdemes harcolni!

Az első EuroMayday Milánóban volt, és a Társadalmi Fórum után tucatnyi
országban tartották meg. A becslések szerint 2001-ben Milánóban
5000-en vettek részt az akciókban, 2003-ban 50.000-en, 2004-ben pedig
Milánóban és Barcelonában összesen mintegy 100.000 embert sikerült
mozgósítani. A legutóbbi, 2006-os EuroMayDay szervezéséből több csapat
is kiszállt, de a hálózat így is 300.000 embert vitt az utcára Európa
húsz városában, sőt, a kampány Tokiót is elérte.

Összeségében tehát a EuroMayDay hálózat és kampány aránylag hatékonyan
tudott megszólítani egy sor különböző munkást, és tudatosítani bennük
társadalmi valóságuk közös problémáit, miközben egy olyan szolidaritás
alapjait fektette le, amely nem fedi el az egyes csoportok közötti
különbségeket, hanem éppen arra irányul, hogy a résztvevők kölcsönösen
megismerjék egymás gondját-baját, és egyesült erővel tudjanak fellépni
politikai érdekeik érvényesítéséért.

A követeléseket a tavalyi összeurópai sajtókonferencián eklektikus
listában foglalták össze:

• az alkalmi munkáról szóló Európai Uniós direktíva hiánytalan
  elfogadása és azonnali bevezetése
• állampolgárságot a születés jogán (ius soli)
• a bevándorlóknak épített koncentrációs táborok bezárását
• alanyi jogon járó európai fizetést
• európai minimálbért
• szabad feltöltést, szabad letöltést
• queer jogokat minden nemnek
• a THC fogyaszók védelmét

Hogyan lehet a létbizonytalanság elméletetét közérthető módon
lefordítani úgy, hogy ne csak tájékoztatás hanem inspiráció legyen,
vagyis a tudatos mozgósítás által megteremtse az elengedhetetlen
közvetítést a tudomány és az akció között? A EuroMayDay
médiaaktivistái szinte minden ismert módszert felhasználtak a
mozgósításhoz, és kitaláltak néhány újabbat is. A EuroMayDay elméleti
háttere, történeti előzményei és elért eredményei után most
következzen egy körkép a hálózat önreprezentációjáról.

Talán a legjobb példa az a kártyapakli ("A Verhetetlenek"), amelynek
minden lapja egy-egy létbizonytalan társadalmi csoportot ábrázol. A
Takarítónő, a Bevándorló, a Programozó, a Kurva mind szuperhősöknek
vannak lerajzolva. A kártya terjesztői hangsúlyozzák, hogy az egyes
lapokat az adott társadalmi rétegből verbuválódott csoport tervezte
meg. Ez elsősorban azért fontos, mert a kártyapakli összeállítása így
a mozgósítási folyamat szerves részét képezte, mert az érdekes és
látszólag ártatlan feladat köré lehetett szervezni a helyi
csoportokat, olyan embereket is bevonva a hálózat munkájába, akik egy
radikális politikai csoporthoz egyébként sosem csatlakoztak volna. A
szuperhősök kialakítása jó alkalom volt rá, hogy saját helyzetükről,
önképükről vitatkozzanak az aktivistákkal. Amikor végre elkészült a
teljes kártyapakli, nyilván mindenki kiváncsian várta az eredményt —
így sikerült elérni, hogy a különböző társadalmi helyzetben élő
embereket érdekelje, hogy mi van Másokkal. A kártyapakli talán nem
kerülte el a sztereotípiákat, de talán leolvasható róla a különböző
társadalmi rétegek önképe, és remélhetőleg azok sem találják sértőnek
az ábrázolásokat, akik nem vettek részt a kampányban, de a lapokon
magukra ismernek. Természetesen a kártyákat a szórólapokon és a
médiakampány többi részében is fel lehetett használni.

Hasonló logikát követtek a EuroMayDay plakátjai (pl. Hamburgban és
Barcelonában), amikor különböző alakok eltérő színű sziluettjeit
vetítették egymásra — az egyik alak mondjuk felmosóvödörrel, a másik
laptoppal pózolt. Ezzel a technikával próbálták szemléletessé tenni
azt az elméletet és azt a tervet, ami egyszerre épít az azonosságokra
és a különbségekre. A queer esztétika jegyében az alakok neme
bizonytalan volt. Egy másik plakáton egy fekete dresszes
kötéltáncos(nőt?) látunk, piros P betűvel a mellén és csillaggal a
homlokán, amint különböző tárgyakkal zsonglőrködik. Az ikonográfia
elég egyértelmű: a P a Precariat (és a Proletár) kezdőbetűje, a
kötéltánc a létbizonytalanság metaforája, az útlevél az emigránsok, a
felmosórongy a takarítónők szimbóluma. Az anarchisták azonosulhatnak a
fekete ruhákkal és a csillaggal, az anarchokommunisták még a vörös P
betű és a fekete ruha kombinációját is megfejthetik, ugyanakkor a
mozgalmi szimbolika nem idegeníti el az egyszerű járókelőket sem,
hiszen ők általában nem is fedezik fel ezeket az üzeneteket. Így a
plakát különböző befogadóihoz különböző üzeneteket lehet eljuttatni
("külsős" és "belsős" értelmezés), és talán a finom szimbólumhasználat
a mozgalmárok közötti ideológiai ellentéteket is elmossa.

Mindenképpen szót kell ejteni még a kampány legellentmondásosabb
szülöttéről, San Precario alakjáról, aki a létbizonytalanságban élők
védőszentje. Az ikonokon egy középszerű, középkorú fehér férfit látunk
a gyorséttermi dolgozók egyenruhájában. A figura térdelve imádkozik,
sapkája előtte a földön hever. Vágyait kis ikonok jelenítik meg a kép
alján, amiknek fénye San Precario imádságra emelt kezei között fut
össze. Ezt az ábrázolást és ezt az ötletet érte a legtöbb kritika a
kampány elemei közül. Azon túl, hogy már megint a nagy fehér felnőtt
férfit látjuk az ember szerepében, maga az ötlet, hogy az egyház
eszközeit használjuk mozgalmi célokra sokakban visszatetszést keltett,
hiszen ilyenkor mindig fennál a veszélye annak, hogy újratermeljük
azokat a hierarchikus, elnyomó struktúrákat, amik ellen harcolunk. Még
ha nem is egy szentről lenne szó, San Precario akkor is egy Idoru, egy
mesterségesen előállított sztár. A szintetikus sztár egy jól
meghatározott vágyképet jelenít meg, ami így pontosan azt az ötletet
tagadja, amire a EuroMayDay kezdeményezés épít: egy totális központ
helyett egy közös logikára épülő hálózati szerveződést, ahol a
jelentések nem egyetlen kézben összepontosulnak, hanem az egyes
csomópontokon jelentkező valós gondokból adódnak össze.

Nem ennyire egyértelmű, de szintén gyanús a Plotki csoport által
kezdeményezett aktivista ruha- és kiegészító márka is. Egyik
"termékük" egy olyan táska, ami Németországban a bevándorlók egyik
tipikus ismertetőjegye. A hatalmas, szögletes, zipzáras, szintetikus
műanyag szálakból szőtt táska igen strapabíró, és a
gyalogos költözködés-piacolás-cipekedés követelményeinek tökéletesen
megfelel. Bonyolult kockás mintázatával Budapesten például a kínai
piacon találkozhatunk. Ezt a designt próbálja divatba hozni ez a
kezdeményezés. Az elképzelés szerint a bevándorlók eszétikájának
elsajátítása növeli a társadalmi szolidaritást az adott társadalmi
csoporttal. Érdekes lenne tudni, hogy mondjuk az amerikai rap
kommercionalizálódása — ami kétségtelenül divatosság tette a
gettó-esztétikát — milyen hatással volt a feketék társadalmi
elfogadottságára, illetve mennyiben javított a szegények
élethelyzetén. Ha jelentett is valami toleranciaszint növekedést az a
folyamat, alapvetően inkább csak egy új piacot nyitott meg a tőke előtt.

A digitális térben a EuroMayDay kampány természetesen különböző helyi
és nemzetközi honlapok és levelező listák formájában jelent meg,
amelyek inkább a hálózat belső kommunikációját segítették, mint a
szélesebb körű mozgósítást. Volt azonban egy kezdeményezés, amit azóta
is számon tartanak a hacktivizmus és a taktikai médiahasználat
történetében. A Euromayday Netparade egy olyan jelképes felvonulás,
ahol mindenki megtervezheti a saját karakterét és transzparenseit, és
aztán végignézheti, ahogy az összes regisztrált felhasználóból
összeállt hatalmas és sokszínű tömeg végigvonul egy virtuális
városon. Az olyan közösségre építő honlapokhoz hasonlóan, mint a
videómegosztásra kitalált youtube vagy a magyar ismeretségi hálót
feltérképező iwiw, ennek az oldalnak is az a trükkje, hogy a sokszínű
és nagy mennyiségű (értelmetlen) adatot nem a készítőknek kell
beletáplálnia, hanem maguk a fogyasztók termelik ki. Itt azonban a cél
tényleg megegyezik egy tüntetéssel: a résztvevők az együttes
megjelenésben közös identitáshoz jutnak, együttes politikai akaratuk
pedig nyilvános és látványos reprezentációt nyer.

A konkrét kampányeszközök értékelése mellett fontos látni, hogy a
hálózat friss dinamikája sokféle — természetesen jobb vagy rosszabb
— újító formát eredményezett. A legtöbb ötlet természetesen nem
teljesen új, sőt, általában más szubkultúrák vagy az ipar által
kidolgozott technikákat használ fel a kampány kiterjesztésére. Az
online játékok világában már régen ismert a virtuális tüntetés
jelensége — az iraki háború ellen is több ilyen tüntetés zajlott. A
EuroMayDay mégis jó példa, hogyan lehet egy olyan kreatív hálózatos
kampányt megszervezni, ami sokféle emberhez képes szólni a kurváktól a
számítógépes játékosokig. A vizuális megjelenítésnek ez a
többszólamúsága tükrözi az elméletnek azt a hálózatos logikáját, ami
egyaránt képes megragadni a fent leírt sokféle tapasztalat
hasonlóságait és különbségeit.

Érdekes tapasztalat, hogy egy kutatás [8] szerint a fent
részletezett elméleti munka és a gyakorlati mozgósítási kísérletek más
hasonló kezdeményezésekhez képest kisebb médiavisszhangot és nagyobb
önszerveződést eredményeztek. Ezt látszik alátámasztani, hogy a
google magyarul csak az indymedia oldalain talált hivatkozást a
"EuroMayDay" és hasonló kulcsszavakra (ld. kapcsolódó cikkünket a
vörös és fekete hírblogból, ami említi is a EuroMayDay minimális
 sajtóvisszhangját).

Kritika

A EuroMayDay mozgalmat ért kritikák szerint az egész ügyet egy kis
aktivista elit találta ki, és az egész koncepció az ő szemléletüket
tükrözi. Egyrészt túlságosan értelmiségi elképzelés, másrészt egy
hierarchikus struktúrát sejtet, harmadrészt eurocentrikus. Az
utóbbi vádra válaszként azt lehet mondani, hogy a bevándorlók és
tágabb értelemben az országhatárok eltörlése kiemelt szerepet
játszanak a kampányban, illetve hogy európai csoportok tevékenységét
tényszerű az euro- jelzővel illetni. Sok európai kezdeményezéssel
éppen az a baj, hogy három európai ország aktivistáinak csatlakozása
után rögtön globális mozgalomként azonosítja magát, elfeledkezve
például arról, hogy az ő valóságuk egyszerűen nem reprezentatív a
világ elnyomottaira nézve. A hierarchia vádja joggal merül fel
bármilyen kezdeményezéssel kapcsolatban, hiszen a hierarchia mindenhol
megtalálható, és az életünket ellehetetlenítő társadalmi intézmények a
tekintélyelven alapulnak. Ez a kritika összekapcsolódik az értelmiségi
kitaláció vádjával, mert a precarity elméletét akadémiai körökben
fogalmazták meg, és talán túl mechanikusan fordították le a mozgósítás
gyakorlati kérdéseire. Ugyanakkor mondjuk a francia CPE
törvénytervezet elleni tavaszi lázadásokat nem az elmélet inspirálta,
hanem a hallgatók mindennapi valósága — az elmélet csak nevet adott
annak a jelenségnek, aminek negatív hatásait a bőrükön
érezték. Másrészt az alulról jövő kezdeményezéseken hagyományosan
számon szokták kérni a spontaneitást kiegészítő elméleti
megalapozást. A precarity mint fogalmi konstrukció és a EuroMayDay
mint kampány jó példa arra, hogy hogyan kapcsolódhat össze a
kapitalizmus elméleti és történeti kutatása az önszerveződés
gyakorlatával és a mindennapok valóságával.

EuroMayDay most

Ha jól számolom, éppen 29 városban rendeznek EuroMayDay felvonulást és
akciókat jövő kedden. Londonban nem lehet tudni, hogy pontosan mire
mozgósítanak, mert a koordinátorok csak május elsején értesítik ki a
résztvevőket — a mobiltelefonjaikon keresztül. Így lehetőség van sok
embert megszervezni anélkül, hogy a hatóságok fel tudnának készülni az
akcióra, illetve lehetséges olyan elosztott, hálózatos cselekmények
kivitelezése, amelyek nem a város egyetlen krízispontján történnek,
hanem a város rengeteg pontján egyszerre. Amikor Szentpétervárott
betiltották a G8 elleni tüntetést, a tiltakozók állítólag hasonló
módszerekhez folyamodtak, és gyűlések helyett decentralizált akciókkal
forgatták fel a várost. Egy ilyen támadás ellen sokkal nehezebb
védekezni, mint egy konkrét helyen rendezett esemény
ellen. Thessalonikiben általános sztrájkot szerveznek május elejére,
aminek nyitányaként elsején gyűléseket és demonstrációt tartanak. A
görögökhöz hasonlóan a tokiói "MondoMayDay" felvonulás mondanivalójának
lényege, hogy nem a fizetés a kevés, hanem a munka embertelen. Hozzánk
legközelebb Bécsben, Ljublanában és Mariborban lesz alternatív május
elsejei akciónap.

A Euromayday oldalról — és a helyi indymedia
oldalakról — a legtöbb városban rendezett eseményekről lehet
tájékozódni. Azonban ezt a cikket nem csak azért írtam, hogy
internacionalista médiaaktivistaként a külföldi mozgósításokat
segítsem, hanem hogy mint létbizonytalanságban élő kiberpunk, egyetemi
hallgató, szabadúszó kutató és webfejlesztő keressem az összefogás
lehetőségeit a hasonló (és különböző) valóságban elő emberekkel, hogy
együtt küzdhessünk a jó életért.

Meghívó

Végezetül álljon itt egy meghívó Bécsből, "a bűnök városából":

Ebben az évben délután kettőkor kezdődik a Victor-Adler-Markton
(U1-es metróval a Keplerplatznál kell leszállni), ami pont egy
percre van az EKH foglaltháztól. Az EKH szállást biztosít a
részvevők számára (Wielandgass 2-4, persze ne számíts négycsillagos
 körülményekre).

A május elseje az ellenálló mozgalmak hagyományos ünnepe 1889 óta,
amikor Chicagoban hat anarchistát gyilkolt meg az állam. Bécsben
általában egy csomó tüntetés van ezen a napon. A legnagyobb
felvonulás a szociáldemokratáké: minden évben több, mint 100.000
ember gyűlik össze, hogy a főpolgármesteri hivatalhoz
vonuljanak. Talán emlékeztet majd a ti városaitokban rendezett
felvonulásokra a szocialista időkből. Lesz még néhány kisebb és
érdektelenebb tüntetés a kommunista szektás csoportok szervezésében,
és végül lesz csodálatos EURO MAYDAY PARÁDÉ
(www.euromayday.at). Múlt évben 1500 ember volt, most még többen
lesznek. Többféle zenés teherautó is lesz (egy Ladyfest-teherautó,
és TEKKNO-teherautó, és más antirasszista és antifaszista csoportok
sound systemei), hangsúlyozandó a parti-kultúránkat. Az emberek a
parádén úgy fejezik ki magukat, ahogy csak akarják — szeretjük a
tiltakozás olyan kreatív formáit, amik az 1990-es évek londoni
"reclaim the street" bulijaira hajaznak.

A frissebbek anarchista piknikkel kezdhetik a napot reggel tízkor a
belvárosi Burggarten parkban. Standok, beszélgetések, kaja,
találkozás jó arcokkal. Keress egy jó csapatot (ha szükségét érzed)
és csatlakozz hozzánk a délutáni parádén!

A parádé este hatkor egy nagyobb eseménybe fullad a Karlsplatz-on,
ami egészen hajnalig tart majd…

Készülj fel bármire amit szeretnél, hogy megtörténjen!

Gyere el, élvezd velünk, és jövőre vidd el Budapestre!

EuroMayDay városok 2007

• Amszterdam
• Barcelona
• Bécs
• Berlin
• Hamburg
• Hanau
• Helsinki
• Jyväskylä
• Koppenhága
• L’Aquila
• León
• Liége
• Limoges
• Lisszabon
• Ljubljana
• London
• Maribor
• Marseille
• Malaga
• Milánó
• Nápoly
• Párizs
• Palermo
• Sevilla
• Stockholm
• Thessaloniki
• Tokió
• Torino
• Tübingen

Hivatkozások

Kapcsolódó cikkek

Kapcsolódó linkek

• EuroMayDay
• EuroMayDay Bécs
• Baloldali szuperhősök majálisa
• Hardt & Negri: Empire - olvasókör a Birodalom szövegéből