indy.media.hu független média központ

A XX. század egyik kiemelkedő gondolkodója, Aldous Huxley 1959-ben 16
előadást tartott a kaliforniai Santa Barbara Egyetemen vendégelőadóként.
Ezekben az emberi élet és a modern világ kulcskérdéseit járta körbe, külön
előadás szólt például a nyelvről, a művészetről, az emberi természet
problémáiról, vagy a világ jövőjéről. A legérdekesebb azonban az, hogy az
integrált oktatásról szóló bevezető előadás után azonnal „Az ember
bolygója” című rész következik, amelynek alapkérdései így szólnak: „Milyen
kapcsolat fűz minket bolygónkhoz? Hogyan viszonyulunk a világhoz, amelyben élünk és hogyan bánunk Földünkkel? Hogyan fog bánni a Föld az
emberiséggel, ha az továbbra is ily módon bánik vele?” Ebben az előadásban aggódva tekinti át ez ember természet-átalakító tevékenységét, majd a
következő fejezetben már az emberi viselkedés szempontjából vizsgálja
ugyanezt a problémakört. Ám ezzel még nincs vége, mivel a rákövetkező
előadás témája a környezeti problémák egyik fő kiváltó oka, a
 népességrobbanás.

Vagyis Huxley nem csupán szót ejt a környezeti válságról, hanem kiemelt
problémaként kezeli, hiszen már a nyitó előadásai is voltaképpen erről a
témáról szólnak. De miért olyan különös mindez? 1959-ben vagyunk, Rachel Carson Néma tavasza (amelynek megjelenése sok szerző szerint a nemzetközi zöldmozgalom születésének pillanata is volt egyben) még csak három év
múlva jelenik meg, Paul Ehrlich provokatív „The Population Bomb”-jára még
csaknem egy évtizedet kell várni, Meadows-ék híres munkájára, a „Limits to Growth”-ra pedig még annál is többet. Vagyis még néhány évvel azelőtt
vagyunk, hogy a világ rádöbbent volna az ökológiai válságra. Ekkor még
csak néhány kivételes, különösen előrelátó gondolkodó figyelmeztetett a
gondokra. Aldous Huxley egyike volt e keveseknek. Ráadásul Huxley James
Lovelock csupán bő egy évtizeddel később publikált Gaia-hipotézisét is
megelőlegezi. Ami önmagában még nem lenne különös, hiszen ez az elképzelés korántsem volt előzmény nélküli: a mitológiáktól Tolsztojig rengetegszer
bukkant már föl korábban is hasonló gondolat. Ám az már unikális, hogy
mindezt a környezeti problémák kontextusában teszi: „Az egész bolygónkhoz élő szervezetként kell viszonyulnunk, a bármely élő szervezetnek kijáró
szeretettel, gondoskodással és megértéssel. Ha nem így viselkedünk, akkor a világot, amelyben élünk, megsemmisítjük, és ez a megsemmisített világ
végül minket fog megsemmisíteni.”.

Mindez rendben is volna, de vajon miért olvassunk el egy közel ötvenéves
szöveget környezeti problémáinkról, lett légyen az akármennyire korát
megelőző is, amikor már sok könyvtárnyi frissebb anyag is létezik e
témakörben? Huxley műve nem csupán történeti érdekesség ma már? Nos,
egyáltalán nem. Természetesen sok minden elavult már belőle, ez
vitathatatlan. Ám Huxley hatalmas műveltsége és eredeti megközelítése ma is izgalmas és tanulságos olvasmánnyá teszi ezeket az előadásokat. Miért
is eredeti ez a megközelítés? Egyrészt azért, mert Huxley-nak nemcsak a
humán műveltsége óriási, de egyúttal nagymértékben támaszkodik a
természettudományokra is, különösen az ökológiára és az
evolúcióbiológiára. (Ne feledjük, nagyapja, Thomas Henry Huxley volt
„Darwin buldogja”, a darwini evolúcióelmélet lelkes és harcos
terjesztője.) Márpedig a „két kultúrát” csak kevesen képesek kombinálni.

Másrészt Huxley történetileg közelíti meg a környezeti problémákat, ami
sajnos szintén csupán kevesekre jellemző. Legalábbis a legtöbben nem
nyúlnak vissza az ipari forradalom előtti időkre, és ezzel azt sugallják,
hogy korábban a Föld és az ember kapcsolata gyakorlatilag rendben volt.
Márpedig Huxley (is) számos példával támasztja alá ennek ellenkezőjét: szó esik például az ókori attikai talajpusztulásról vagy a középkori európai
erdőirtásokról. A történeti megközelítés segítségével ráadásul érthetőbbé
válnak korunk környezeti problémái, ami szintén fontos tanulság azok
számára, akik szeretik ahistorikusan megközelíteni ezeket a gondokat.
Igaz, Huxley abban a tekintetben már szkeptikus, hogy vajon fogunk-e
tanulni a történelmi példákból. Éppen „Az ember bolygója” című esszéből
származik az a sokat idézett mondása, miszerint „a legfontosabb történelmi lecke az, hogy a történelemből soha, senki nem tanul semmit”. (És az is
kiderül, hogy ez a gondolat eredetileg Hegeltől származik.)

Mindezeken túl azért is érdemes olvasnunk ezeket a félévszázados
előadásokat, mert számos aktuális gondolatot is föllelhetünk bennük.
Például: „csak a szeretet és tudás elegye teszi lehetővé számunka a
világban való továbbélésünket”. Talán banálisan hangzik, de csak addig,
amíg nem gondolunk bele, hogy ma is mennyire sokan közelítenek környezeti
problémáinkhoz racionalista, szcientista, érzelemmentes módon. Vagy itt
van például ez az elgondolkodtató kritika a politikai rendszerről: „egy
olyan rosszul szervezett társadalomban, mint a miénk, ahol egy kicsiny
kisebbség kormányozza a többséget, minden tudományos fejlődés és a
természet minden meghódítása a kisebbség hatalmát erősíti a többség
felett”. Milyen tanulságos mindez például azok számára, akik úgy
gondolják, hogy a tudomány kétségkívül a társadalom jobbítását szolgálja,
vagy akik feltétlen hívei a mai politikai intézményrendszernek.

Azt már talán mondani sem kell, hogy „profi” íróként Huxley mindezt
kiváló, élvezetes, olvasmányos stílusban tálalja elénk. A fordítás a
stíluson nemigen rontott, ugyanakkor kiválónak nem, legfeljebb jónak
nevezhető. Különösen problematikus (és olykor mulatságos) a fajnevek
fordítása: a „passenger pigeon” például nem „utazó galamb”, hanem
vándorgalamb, a „mountain lion” pedig nem „hegyi oroszlán”, hanem puma. De vannak komolyabb gondok is: például az angol „corrupt” szó nem fordítható
automatikusan „korrupt”-nak, olykor inkább például „erkölcstelen” vagy
„romlott” a helyes magyarítás. Ugyanakkor a fordító, Kassai Melinda
mentségére két dolgot is fölhozhatunk. Egyrészt egy egészen remek,
informatív előszóban mutatja be Aldous Huxley életét és munkásságát.
Másrészt a könyv olyan sok területet érint, hogy igazán színvonalas
lefordításához hihetetlen sok mindenhez kellene érteni.

És ezzel el is érkeztünk a kötet talán legfőbb erényéhez (amelyet már
fentebb is érintettünk). Huxley olyan tudással rendelkezett, amely már
ötven évvel ezelőtt is ritkaság volt, ma pedig még inkább az: átfogó,
egészlátó, szintetikus, enciklopédikus tudással. Manapság, a specialisták
korában sokunknak van hiányérzete, sokan vagyunk, akik vágyódunk egy
ilyesfajta tudás iránt. Aldous Huxley rendelkezett is vele. A nyitó
előadásban így fogalmaz: „Minden specializált tudással az a probléma, hogy azok cölibátusok sorozatába szervezettek. A különböző tudások szerzetesi
cellájukban, egymástól elszigetelten élik életüket – és egyszerűen nem
házasodnak törzsön kívül, és nem hozzák létre azt a gyereket, akit pedig
létre kéne hozniuk.”. Huxley nem tudományos kutató volt, hanem
tudományosan művelt író, így könnyebben elősegíthette a tudások szabad
szerelmeskedését, egymás mellé rakhatta különféle tudások mozaikkockáit.
Ezáltal olyasféle integrált tudással rendelkezett, amilyen napjaink egyre
súlyosbodó környezeti gondjainak enyhítéséhez is elengedhetetlen lenne.
Sok Huxley-ra volna égető szükségünk.

Takács-Sánta András