indy.media.hu független média központ

„Kívül vagy és kinn is maradsz.
Még csak nem is érted.
Ha törvényt írnak, nincs mit remélj,
Az tőled óv, nem téged.”

A könyv (és a film) fő gondolata az, hogy az óriási
részvénytársaságok hatalmas károkat okoznak a természetben és a társadalomban
felelőtlen profithajhászásukkal. Erre számos példát hoz a gyermekmunkától a
folyók szennyezéséig. Ezzel az üzenettel és a könyv számos egyéb állításával
nyilván egyet is tudunk érteni, és a félreértések elkerülése végett
megjegyezzük, hogy nem gondoljuk, hogy a szerző az ellenségünk, a műve
pedig rossz vagy a „gonoszt” szolgálja. Írásunkban mégis ellensúlyozni szeretnénk a
sok kritikátlan kritikát, amit ez a mű kapott, ugyanis nemcsak számos ponton
zavaros, hanem szemléletileg – a mi nézőpontunkból - teljesen hibás módon
tárgyalja a globális kapitalizmus problémáit, nem is beszélve a megoldási
 lehetőségekről.

Kezdésnek itt van mindjárt egy ellentmondás, amikor az író
azt keresi, kik felelősek a társaságok által elkövetett bűnökért, azaz kik
hozzák meg az érdemi döntéseket:

„A huszadik század
elejére a részvénytársaságok jellemzően ezernyi vagy akár százezernyi egymástól
elszigetelt tulajdonos egyesülései voltak, akik így természetszerűleg
képtelenek voltak arra, hogy együttes fellépésükkel a menedzserek döntéseire
hathassanak. Ahogy gyengült a tulajdonosok helyzete és befolyása a
részvénytársaságokban, úgy erősödött meg a menedzsereké. […] az óriásvállalatok
igazgatóságai rendkívül hatékony önhatalmú szervekké váltak […] a tulajdonosok
teljesen súlytalanná váltak az elméletileg általuk birtokolt cégben.”
 [24-25.o.]

Ugyanakkor az 58-59. oldalon éppen azt ecseteli, hogy a
cégek vezetőinek nincs mozgásterük, mert a befektetők (részvényesek) diktálnak:

„Ha a szívedre
hallgatnál, sok mindent másképp csinálnál. De a részvénytársaság vezetőjeként
ezt nem teheted meg. […] Attól a pillanattól kezdve, hogy egy cég részvényeket
bocsát ki, nem számít más, csak a növekedés. És mindezt egy rendkívül szűk
befektetői csoport dirigálja […]”

Ha a menedzsment vált hatékony önhatalmú szervvé a század
elejére, mikor és hogyan tűnt el ez a hatalma? Végül is nem derül ki a
könyvből, kik kényszerítik arra a részvénytársaságokat, hogy mindent
alárendeljenek a profitnak, a növekedésnek. Pontosabban megpróbál választ adni,
de az egy olyan irányba mutat, amelyre – bevalljuk őszintén – nem számítottunk.
Az eredendő okot Bakan ugyanis az (amerikai) Állam által meghozott törvényekben
keresi, ami persze egy jogásztól nem meglepő – mondhatjuk így utólag. Ismerteti
a Dodge kontra Ford ügyet (45-46 o.), amelyben a fő részvényes Dodge testvérek
beperelték Henry Ford autógyárost, mivel ő ahelyett, hogy kifizette volna nekik
az osztalékot, a termékek árát csökkentve kiosztotta azt a részvényesek
között.  A precedens-értékűvé vált ítélet
a részvényesek javára döntött és kimondta azt is, hogy

„egy részvénytársaság
létezésének és működésének első számú célja a részvényesek számára való
pénztermelés”.

A szerző szerint ez a döntés az eredete a cégek
pénzhajhászásának: jogtudósunk eddig tudott visszamenni az ok-okozati láncban! Ezzel
összhangban tárgyalja a 26. oldalon azt az alkotmánybírósági döntést, hogy a
cégek is személyek, ezért a 14. alkotmány-kiegészítés védelme alá esnek, vagyis
jár nekik a tisztes törvényi eljárás és az egyenlő jogvédelem. A filmben ezek a
jogi döntések még nagyobb hangsúlyt kaptak, központi jelentőségűnek tüntették
fel őket. Az még rendben van, hogy ezek az események érdekesek lehetnek abból a
szempontból, hogy jobban megértsük azt a folyamatot, ahogy a történelem
eljutott az egyéni tőkéstől és tulajdonától azokig a gigantikus szervezetekig,
ahol az egyes emberek (a tulajdonosok és az igazgatók is) már csak cserélhető
alkatrészek; azaz a tőke önállósodásához. Az egyes, véletlenszerűnek tűnő jogi
döntéseket tenni meg végső, történelmet meghatározó okoknak azonban idealizmus
és a tényleges összefüggések megértésének súlyos hiányára utal. Erre lehet
következtetni abból is, ahogy következetesen azt hajtogatja, hogy a
részvénytársaságokat a törvény szülte, pl.: „A
kormányok éppen úgy teremtik a társaságokat, mint Frankenstein doktor építette
a maga szörnyét […]” [164.o.]. Sőt,
a 170. oldalon odáig elmegy, hogy kijelenti: „Az állam […] adta nekik azt az életcélt, hogy a profitot mindenek fölé
 helyezzék”.

Felmerül azonban a kérdés, hogyan magyarázza a szerző azt a
tényt, hogy:

„A világ több száz
társasági törvénye csaknem mind ugyanúgy rögzíti a cégek mozgásterét: a lehető
legtöbb pénzt gyártani a részvényesek számára” [46-47. o.]

A könyv erre nem ad közvetlenül magyarázatot, úgy tűnik,
mintha ez a véletlenek szerencsétlen egybeesése lenne. Azonban ettől látszólag
függetlenül két helyen is arról ír (egyébként nagyon helyesen), hogyan
versengenek az államok a tőke kegyeiért:

„[…] a századfordulón
[…] két állam, New Jersey és Delaware eltörölte a népszerűtlen korlátozások
nagy részét, azt remélve, hogy az aranytojást tojó tyúkoknak, jó adófizetőknek
számító részvénytársaságok közül több fogja magát területükön bejegyeztetni.
[…] enyhítették az összeolvadásokat és felvásárlásokat szabályozó törvényeket
is […] Persze a többi állam sem akart lemaradni a jó adófizetőkért folyó versenyben,
ezért rövidesen sorra hasonló intézkedéseket vezettek be.” [23. o.]

„ahhoz, hogy az
óriáscégek fenntartsák befektetéseiket, vagy újakat hozzanak létre, a
kormányoknak versengve kell egymás alá ígérni, hogy melyikük tud
tehermentesebb, ideálisabb környezetet biztosítani azok üzleti
vállalkozásaihoz. A végsőkig folytatott licitben oldják föl önként az országok
a gazdasági szabályozásaikat – elsők közt a dolgozókat és a környezetet óvó
előírásokat -, de csökkentik az adókat is, leépítik a szociális programokat
[…]” [32. o.]

Azonban az államok közti, a nagytőke kegyeiért folyó verseny
csak másodlagos, önmagában messze nem elégséges magyarázat a nagytőke erejének, hatalmának megállíthatatlannak tűnő növekedésére. Az elsődleges a tőkések (és általában az
árutermelők) közti verseny. Nézzük meg, mit ír erről Marx:

Tehát azok a mechanizmusok, amelyek kikényszerítik a tőkecentralizációt, a részvénytársaságok
létrejöttét, már lassan másfél évszázada közismertek. Lehet, hogy formailag a
törvények teremtik a részvénytársaságokat, valójában azonban a kapitalista
társadalom, ill. ennek szükségletei termelik ki az ilyen törvényeket a
részvénytársaságokkal együtt. Ennek ellenére Bakan a filmben nem (a
kapitalizmusban) szükségszerűnek és természetesnek ábrázolja ezeket a
folyamatokat, hanem néhány esetleges, véletlenszerű egyéni döntés következményének.
A könyvben ezt némileg árnyalja, (pl. a 18. oldalon arról ír, hogy az ipar
tőkeigényességének nem tudtak megfelelni a hagyományos társtulajdonosi formák),
de összességében mégis az esetlegest domborítja ki a szükségszerűvel szemben. Nyilvánvaló,
hogy a szóban forgó bírók és egyéb állami hivatalnokok (pl. a fent említett két
amerikai állam döntéshozói) nem azért hozták ezeket a döntéseket, mert aznap épp
bal lábbal keltek fel, hanem tudatukat és döntéseiket az adott társadalom,
annak viszonyai és erőviszonyai határozták meg. Másrészt, ha épp ők nem hozták
volna meg, akkor meghozta volna helyettük egy másik vagy egy harmadik. Ugyanis
a tőkések számára az, hogy mennyire centralizálódhat a tőke, illetve, hogy
mekkora adók terhelik, kardinális kérdés (mesés nagyságú pénzösszegek, esetleg
a fennmaradás vagy elbukás múlik rajtuk), emiatt igen erős nyomást fognak
kifejteni az államapparátusokra és előbb-utóbb úgyis megtalálják a „leggyengébb
láncszemet”, azt az államot (ill. annak döntéshozóit), amely a többihez képest
kedvezőbb feltételeket kínál. Ha pedig megtalálták, akkor a tőkék elkezdenek
oda vándorolni. Tehát az, hogy mindenhol erősek a korlátozások a nagytőkén,
instabil állapotnak tekinthető, mivel ha csak egy-két helyen elkezdik ezeket
enyhíteni, a többieknek is követniük kell a példát, különben a tőke elvándorol
tőlük, és egyre rosszabb helyzetben lesznek. Magyarul egy öngerjesztő folyamat
indult be, amely még ma is tart, és amelynek logikáját és dinamikáját
megismerve lényegében lehetetlennek tűnik, hogy a jelenlegi rendszeren belül
leállítsuk, sőt a visszájára fordítsuk. A The
Corporation sajnos nem egészében, a szükségszerűségével együtt akarja
láttatni ezt a folyamatot, hanem csak összedobál egyes eseményeket, mint
érdekességeket, kiszakítva őket a társadalmi valóság egészéből. Lehet, hogy ez
szőrszálhasogatásnak tűnik, de valójában ennek óriási jelentősége van, nem
utolsósorban a problémák megoldásának keresésekor, lásd lentebb. 

Már eleve az önkényesnek tűnik, hogy a társadalom
problématengeréből pont a részvénytársaságokat pécézte ki magának Bakan és őket
kiálltja ki a legfőbb rossznak. Pedig - és ezt sokszor szeretik elhallgatni, -
a kisvállalkozók sokszor még keményebben zsákmányolják ki alkalmazottaikat, és
ők is szeretik externalizálni a költségeiket. Ha pedig az ökológiai
szempontokat is figyelembe vesszük, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a kis-
és nagyvállalatok mellett a lakosság is tevékenyen részt vesz a
fenntarthatatlan mértékű széndioxid-kibocsátásban és a környezet egyéb típusú
szennyezésében. A tőkés vállalatokra – az egyszemélyes cégekre is - a verseny
miatt nyomás nehezedik, hogy mindenféle költségtől igyekezzenek megszabadulni,
beleértve az externáliák felszámolásának költségeit. De általánosabban
tárgyalva, egy elidegenedett társadalomban az egyén miért ne hárítaná át
másokra – idegenekre – a költségeit? Ezért nem sok értelme van a bűnbakkeresésnek,
a termelési (és fogyasztási) mód, valamint a hozzá tartozó tudat együttesen
termelik ki a problémákat.

A részvénytársaságok keletkezése és erősödése (az ezt
támogató államapparátusi döntésekkel együtt) is csak egy okozat - egy a sok
közül, amelyek persze kölcsönhatásban vannak egymással és azokkal a
folyamatokkal, amelyek okozták őket - és Bakan is beállt azok közé, akik az
okozatokat támadják. Érdekes, hogy nem szól egy rossz szót sem a versenyről, a
hitelről, a tőkés termelési (és elosztási) módról, vagy még mélyebbre menve a
magántulajdonon, árutermelésen és cserén alapuló termelésről, (és ezektől
elválaszthatatlanul az elidegenedésről; ui. akivel egyek vagyunk, annak akkor
is figyelek a szükségleteire, ha éppen nem tud semmit adni cserébe,) mintha nem
lenne már ezekbe bekódolva a tőkecentralizáció, az óriásvállalatok létrejötte.
Nem, Bakan tolmácsolásában a történelem így fest: kezdetben vala a nagy és
dicső demokrácia, de néhány gyarló tisztségviselő véletlenül kiengedte a gonosz
és elmebeteg óriás(vállalat)ok szellemeit a palackból, és azok most átvették a
hatalmat. Legalábbis erre következtethetünk, amikor a demokratikus illúzióiról ír:

„Az általunk
fabrikált felettébb hatékony profitgyártó gépezet az utóbbi háromszáz évben
kitört az ellenőrzésünk alól ” [174. o.]

„[…] hogyan
tudjuk a demokrácia keretei közé visszaterelni a gazdaság folyamatait […]” [177.o.]

Természetesen homályban hagyja azt a kérdést, hogy hogyan
tudtak a részvénytársaságok kitörni 300 év alatt az ellenőrzés alól, amikor pl.
Angliában, 1720-ban legalább ötven évre betiltották őket [17. o]. Ne vizsgáljuk
meg azt az ellentmondást sem, hogy ez a „kitörés-elmélet” kissé ellentmond
annak, ahogy a 153. oldalon a demokrácia fejlődéséről ír: „A huszadik század folyamán a világ ugyan botladozva, meg-megtorpanva,
vargabetűket írva, de haladt az egyre szélesebb körű, egyre fejlettebb
demokrácia és humanizmus irányába”.

Foglalkozzunk most inkább azzal, hogy a The Corporation teljesen hamis képet fest a kapitalizmus hajnaláról
és az azt megelőző korokról. Az igazság az, hogy mióta osztálytársadalomban
élünk, a termelés és elosztás alapvető kérdéseinek eldöntésében a széles
tömegek soha nem játszottak döntő szerepet, a társadalom legnagyobb hatalmú
intézményeit sohasem a gürcölő kisemberek irányították [2]. Hiszen pont erről
szól az osztálytagozódás: a többség termel, a kisebbség (az uralkodó osztály) pedig
ennek egy részét kisajátítja. Azonban azt, hogy mennyit sajátít ki, nem bocsátják
szavazásra, hanem az erő-, ill. a tulajdonviszonyok alapján dől el. Konkrétan
háromszáz éve az akkori államok és a kormányok (vagy uralkodók) távolról sem az
emberek többségének akaratát és érdekeit tartották szem előtt, a parasztság és
a még csekély létszámú munkásság egyáltalán nem volt képviselve a
törvényhozatalban. Az általános választójog csak a XIX. sz. végén jelent meg és
a XX. században vált általánossá. De persze még ez sem jelenti azt, hogy az
államot a tömegek irányítják.

Elszigetelt, szervezetlen „kisemberek” ugyanis sohasem
ellenőrizhetik, pontosabban uralhatják a társadalmi folyamatokat, a
társadalmasodott termelést és az uralkodó intézményeket sem. Attól pedig, hogy ezen
egyénekből álló tömegek megválasztanak valakit, hogy képviselje az érdekeiket
egy elidegenedett és hierarchikus hatalmi struktúrában, még nem lesz igazi, effektív hatalmuk
(az anarchista irodalom rengeteget foglalkozott ezzel). Például az
antikapitalista beállítottságú munkásság erejére és szavazataira támaszkodva
lett Ebert szociáldemokrata politikus Németország kancellárja, ezután az állam
erejére támaszkodva ő verte le a proletárok (jelentős részben saját szavazói)
forradalmát, holott annak szavakban mindig is élharcosa volt. Az az elmélet,
hogy az állam a kapitalizmus előtt, vagy annak kezdetén a „mi államunk” volt, a
mi érdekünkben tevékenykedett, veszélyes téveszme. A következő mondat is
hasonló szellemben íródott :

„[…] az akkoriban (a
XVII. sz. végén) elterjedt társtulajdonosi formával, melyben a személyes,
kölcsönös bizalom és hűség által összekovácsolódott, viszonylag kis befektetői
csoportok alapítottak egy céget […]” [16. o.]

Nem azt mondjuk, hogy nem volt ilyen, hanem azt, hogy Bakan
itt is azt sugallja, hogy valaha minden rendben volt. Ez a nosztalgiázó
aranykor-elmélet azokra a népmesékre emlékeztet, amelyekben a király boldogan
élt a lányaival, azonban egyszer csak jött egy gonosz sárkány és elrabolta a
lányokat. Nézzük meg közelebbről, milyen is volt ez a boldog élet! Háromszáz
éve Angliában épp javában folyt az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozás. Ennek
alapját jelentős részben az adta, hogy a földműveseket tömegesen elkergették
addigi birtokaikról - természetesen családostól. Amikor emiatt jobb híján
koldulásból próbáltak megélni, a törvények értelmében megkorbácsolták,
visszaesés esetén gyakran ki is végezték őket. Kis késéssel, de hasonló zajlott
le Franciaországban is, itt pl. egy 1777-ben hozott rendelettel „minden 16 és 60 év közötti épkézláb embert,
akinek nem volt foglalkozása és nem tudott megélni, a gályákra küldtek.” [3]
Vajon azok, akiket elűztek, megkorbácsoltak, megbélyegeztek, és gályára
küldtek, maguk fabrikálták, és demokratikusan ellenőrizték a „profitgyártó
gépezeteket”? Vagy arra gondol, hogy az egyes tőkések ellenőrizték a termelés
gépezetét, amely mára öntörvényűvé vált és a vállalkozók nagyobb részének
nincsenek igazi választási lehetőségei, inkább ki vannak szolgáltatva a
gazdaság folyamatainak? (Ez utóbbi esetben Bakan egyértelműen a burzsoáziával
azonosítaná magát.)

Abból, hogy valaki idilli képeket fest a múltról, már előre
sejthetjük, hogy retrográd javaslatokat
fog letenni az asztalra. Valóban, Bakan (és a globkrit mozgalom
rendszerkonformabb szárnya) számára a megoldás egyik fontos pillére az állami
szabályozó rendszer fejlesztése [177.o.]. Csakhogy maga Bakan írja a 88.
oldalon, hogy

„Egy társaság számára
a törvénytisztelet is azon múlik, hogy miként függ tőle a profit. […] a
társaságok aszerint tartják be a törvényeket, hogy azok költséghatékonyak-e,
vagy sem.”

Megjegyezzük, hogy ez az állítás lényegében a maffiára is
igaz, időnként a leggátlástalanabb maffiózó is betartja a törvényt. Úgy tűnik,
nincs éles határ a legális cégek és a maffia-jellegű bűnszervezetek között.
Előbbiek hivatalosan be vannak jegyezve és igyekeznek azt a látszatot kelteni,
hogy teljesen legálisak. Tényleges működésükben csak fokozati különbségek
vannak: a cégek főbb tevékenységei legálisak, a maffia viszont kezdetben (amíg
nem jutott elég nagy tőkéhez) főként illegális üzelmekben forgatja a tőkéjét,
ui. itt gyorsabb a felhalmozódás üteme.

Tehát még ha valami szent szellem megszállná a
törvényhozókat és érdemben szigorítanák a cégek tevékenységét szabályozó
törvényeket (a fentebb leírtak ellenére), akkor sem lenne semmi garancia a
helyzet javulására. Még kevésbe realisztikus a könyv következő javaslata:

„A nemzeteknek együtt,
közösen kell fellépniük az olyan nemzetközi intézmények, mint a Kereskedelmi
Világszervezet (WTO), a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank jelenlegi
ideológiája és tevékenysége ellen.” [180. o.]

Nem tisztázza, hogy kik azok a „nemzetek”, akiknek fel
kellene lépniük. A szervezetlen, megosztott állampolgár-tömegeknek kellene lecserélniük
beszűkült, atomizált tudatukat? De az sem világos, hogy ezen tudat-csere után
hogyan, milyen módszerekkel kellene fellépniük. Vagy azoknak az
államapparátusoknak, akik létrehozták ezeket a szervezeteket, ill. pedáloztak
azért, hogy a tagjaik lehessenek, kellene most hirtelen teljesen megtagadni
eddigi önmagukat? Csakhogy a nemzeti határokon túlnőtt kapitalizmusnak szüksége
van a tőkefelhalmozás kereteit biztosító nemzetközi szervezetekre (mint ahogy
korábban szüksége lett nemzetállamra) és ezek a szervezetek ideológiája és
tevékenysége nyilván a globális erőviszonyokat fogja tükrözni.

A megoldás másik lehetséges eleme, hogy a profitorientált
részvénytársaságok egy részét közhasznú társaságokkal kell kiváltani [176. o.].
Példaként az USA postaszolgálatát hozza fel, amelynek célját a törvény nem a
profitszerzésben, hanem a jó szolgáltatás nyújtásában határozza meg.
Lábjegyzetként ugyanakkor megemlíti, hogy „ennek
dacára rendszeresen előkerül az amerikai posta privatizációjának kérdése”.
Vajon Bakan tényleg azt gondolja, hogy egy törvény miatt ez a szféra tabu lesz a
tőkések számára? Nem tűnik fel neki, hogy éppen ellenkező irányba halad a
világ? Tényleg nem érti a tőke valódi természetét, azt, hogy mindenből profitot
akar csinálni, és ebben nemhogy a törvények nem tudják (és egyre kevésbé
akarják) megakadályozni, hanem képes akár az egész emberiséget veszélybe
sodorni. Pont a The Corporation
mondja ki, hogy ha ember lenne, pszichopatának hívnánk. Nem érdemes szép szóval,
papírra írt paragrafusokkal próbálkozni, erővel kell fellépni ellene.

Erről szól a legrokonszenvesebb rész a könyvben, amikor a
bolíviai Cochabamba városban az emberek fellázadtak az ivóvíz-szolgáltatás
privatizációja, valamint ennek következményei, pl. a víz árának háromszorosára
emelése ellen és a szerző egyértelműen a lázadók oldalára áll. A népfelkelés
vezetője szerint

„Százezer ember vonult
az utcára és ott voltak minden társadalmi rétegből: gazdagok és szegények,
falusiak és városiak, férfiak és nők, öregek és fiatalok.” [183.o.]

Nagyon lelkesítő ez az összefogás, de valljuk be, nehezen
hihető, hogy az igazán gazdagok is kimentek volna az utcára. Vitték vajon a
testőreiket és a szobalányaikat is? Másrészt a könyv úgy állítja be, mintha a „szegények”
pusztán a privatizáció ellen lázadtak volna fel és vállalták az összeütközést a
hatalommal, a privatizáció előtti problémákról (a vízvezetékrendszer
elöregedésén kívül) nem esik szó. Mintha az embereknek nem a szegénységükkel,
hanem csak a nagyvállalatokkal lett volna bajuk. Valójában a felkelés más, a konkrét
áremelés által nem érintett városokra is kiterjedt, főként béremelést és a
munkalehetőségeket követelve [4]. Mindenesetre az emberek elszántsága Cochabambában
megakadályozta a nagytőke nyomulását, azonban a szerző is elismeri, hogy ez „sajnos csak átmeneti sikert jelenthet” [184.
o.]. Világszinten az óriásvállalatok hatalma, pozíciói lényegében nem
változtak, terjeszkedésüket tovább folytatják, pl. a szomszéd városban. A
tőkefelhalmozás, a tőkecentralizáció nem állhat meg semmi áron. Ehhez egy
sokkal kiterjedtebb, világméretű felkelésnek, forradalomnak kellene alapjaiban
átrendeznie a globális erőviszonyokat, létrehozva egy teljesen más társadalmat,
amelyben a termelést nem profithajhász vállalatok uralják, azaz nincsenek
óriáscégek sem.   

Bakan viszont - egy harvardi közgazdász-professzor
tekintélye mögé bújva - lemond a részvénytársaságok megszüntetéséről [175. o.],
pontosabban bizonytalan időre elnapolja ezt, inkább meg akarja őket
változtatni, illetve meg akarja dönteni az uralmukat (184. o.). Csakhogy az
óriásvállalatok hatalma gazdasági erejükből következik [5]. Ők a fontosabb
termelőeszközök tulajdonosai és az emberek többségének nincs más választása,
mint hogy bérbe adja nekik a munkaerejét. Ők döntik el, el az emberek jelentős
része hol és mit csinál aktív életének nagyobb részében. Míg biztonsági őrök
tömegei fizikailag védik őket, értelmiségiek teljes munkaidőben dolgoznak
érdekeikért, új technológiákat fejlesztenek ki számukra, vagy az ideológiai
síkon képviselik érdekeiket. Pl. a PR-osok pl. zöldre festik őket, a lobbisták
lobbiznak az érdekeikért, legális vagy illegális módszerekkel, a végeredmény
szempontjából mindegy. Egy ilyen cikkben nem vállalkozhatunk mindazon okok és
mechanizmusok leírására, amelyek miatt a nagytőke érdekei nem kerülhetőek meg,
amelyeken keresztül kikényszerítik akaratukat. Ez a könyv dolga lett volna és
ennek részben eleget is tett. Megemlíthette volna pl. azt, hogy a a
think-tank-eket, a front group-okat és a felülről generált pszeudo-grassroots
mozgalmakat [6]. Itt pusztán érzékeltetni akartuk, hogy amíg megvan a gazdasági
hatalmuk, nem lehetséges komolyan csökkenteni a befolyásukat.

Másrészt a termelés jelenlegi fejlettségi fokán, a
közeljövőben elérhető technológiai szinten lehetetlen visszatérni a fragmentált
kistulajdonosi termeléshez (anélkül, hogy a fejlett országok lakosai számára
elérhető anyagi javak mennyiségben és választékban drasztikusan
lecsökkennének), a gazdasági erő, a tőke, termelőeszközök koncentrációja
visszafordíthatatlan. Tehát végül is arra a következtetésre jutunk, hogy amíg a
termelés döntő része magánkézben, ill. kis csoportok vagy részvénytársaságok
kezében van, addig magánérdekek (a tőketulajdonosok profitérdekei) fognak
dominálni a közérdek, a többség érdekei, végső soron az emberiség érdekei
felett. Bár kisebb, átmeneti eredményeket elérhet az önkormányzatok, iskolatanácsok,
szakszervezetek, fogyasztóvédelmi, környezetvédelmi, emberi jogi és egyéb
érdekvédő szervezetek összefogása (amely szükségképpen ideiglenes), a
világméretű folyamatok irányát nem változtathatják meg, nem fordíthatják
vissza. Hiába jelenti ki Bakan, hogy ezeknek a szerv(ezet)eknek - nyilvánvalóan
a tőkés társaságok rovására - nagyobb szerepet kell kapniuk az ellenőrzésben, a
döntéshozatalban! [178.o.] Hiába akar olyan választójogi reformokat, amelyek
nagyobb szerepet adnak a részvételi demokráciának, és háttérbe szorítják a
tőkés társaságokat! Elképzelhetetlen, hogy a tőkések, menedzserek, világbankárok
és tőzsdecápák (a burzsoázia) döntő többsége teljesen feladja megszerzett
pozícióját, tarkóra tett kézzel visszavonuljon állásaiból és átengedje a
terepet holmi civil szervezeteknek. Még ha néhányukban komolyan feltámadna a
lelkiismeret, és ténylegesen elkezdenék rombolni a tőke pozícióit, előbb-utóbb
eltávolítanák őket (lásd Stiglitz esetét, aki épp csak a jéghegy csúcsát kezdte
el bírálni), ugyanis a tőke érdekérvényesítő folyamatai, mechanizmusai
intézményesültek, a rendszer struktúrájába vannak belekódolva. Végeredményben Bakan
a kapitalista társadalom meghatározó motivációit, a rendszerben ható erőket
akarja megváltoztatni anélkül, hogy magát a rendszert alapjaiban
megváltoztatná: versenyt akar győzni akarás nélkül és vesztesek nélkül,
kapitalizmust akar kizsákmányolás, önzés és mohóság nélkül, államot és
hierarchiát akar alávetés és az alávetettek passzivitása nélkül. Nem is
feltételezi, hogy lehetőség lenne a társadalom működésének, létezésének olyan
módjára, amely nem kapitalista. Ez a szemlélet teljesen elfogadhatatlan
számunkra, nem pusztán azt zárja ki, hogy a kapitalista társadalmat, mint
totalitást tagadja, hanem ezt is, hogy egyáltalán értelmezze.

Látható, hogy mivel a jelenségek gyökerét nem sikerült
megragadnia, a megoldás csakis zavaros és ellentmondásos lehet. Van ugyan
néhány jó felismerése, pl. látja, hogy az állam jóval szorosabban kötődik a
részvénytársaságok érdekeihez, mint a közérdekhez. [171. o.] Bátran tesz olyan
kijelentéseket is, hogy „a jelenlegi
demokratikus intézményrendszer egészében véve alkalmatlan a demokratikus
kontroll ellátására. Kár tőle túl sokat remélni.” [168. o.] A következő
oldalon olvasható mondat viszont nem csak ennek, hanem önmagának is ellentmond:

„Bár a mai felügyeleti
és politikai rendszerek nem képesek érvényre juttatni a demokratikus elveket,
hiányosságaikkal együtt is, még mindig alkalmasak a társadalom demokratikus
igazgatására”

Ennél szebb példát maga Orwell sem adhatott volna a duplagondol jelenségére. A baj az, hogy ez a tudathasadásos állapot ma nem
kivételes, hanem inkább tipikus azokban a mozgalmakban, amelyek zászlajukra
tűzik az embertelen állapotok megszüntetését, így a globalizáció-kritikus
mozgalomban is. A szerző az általa üdvözítőnek tartott megoldástól radikálisabb
javaslatokat, ill. az ezeket támogató tömegeket észre sem akarja venni,
elhallgatja a létezésüket is. A „globalizációkritikus” demonstrációk kapcsán
pl. így ír:

„a tiltakozók egy
társadalmi szervezeteket, közösségi összefogásokat és szakszervezeteket is
magában foglaló globális mozgalom tagjaiként üzentek hadat az […] óriáscégek
ellen.” [37.o.]

Milyen barátságosan, szinte selymesen hangzik: „társadalmi szervezet”, „közösségi összefogás”. Az igazság az,
hogy nyugaton az ilyen tüntetéseken az egyik leggyakoribb szín a vörös. Vörös
zászlók alatt magukat antikapitalistának, marxistának stb. valló emberek
tömegei vonulnak. Ott vannak mindenféle bolsevik szervezetek (pl. trockisták),
ezenfelül különböző anarchista csoportok, többek közt „No war, but class war!”
(Háború helyett osztályharcot!) feliratú táblákkal [7]. Persze részt vesznek az
olyan jellegű civil szervezetek is, mint nálunk a Nagycsaládosok Országos
Egyesülete, amelyekre tényleg ráillik Bakan leírása. De erős torzítás az, hogy
ilyenekre szűkítjük le a résztvevők körét. Bár a könyvben két helyen is elejt egy-egy
apró megjegyzést arról, hogy a „munkásmozgalmi kezdeményezések” [28. o.] ill. a
„munkásforrongások” [96. o.] nyomást gyakoroltak a kormányokra és a
nagyvállalatokra, összességében úgy tűnik, igyekszik elkenni, mellékes
jelenségként beállítani az osztályok létezését és egymás elleni harcát. De ha
nem a proletariátus, a kizsákmányoltak önmagát megszervezett osztálya hajtja
végre a társadalmi viszonyok mélyreható megváltoztatását (mint a történelem
során már többször is, igaz, csak térben és időben behatároltan), akkor ki?
Bakan nem mutatja meg azt a társadalmi erőt, amely erre képes, amely erő
létrejötte és működése alapvetően megváltoztatná az erőviszonyokat, úgy „rendbe
tenné” az államokat, hogy rá tudnák kényszeríteni a cégeket, hogy ne tegyenek a
közérdek ellen. Bár kijelenti, hogy „a
joghézagok foltozgatásával semmire sem megyünk” [175.o.], de ő maga sem
mutat rá, hogy a rendszer alapjaiban
hibás, és nem toldozgatni-foltozgatni kell, hanem teljesen lerombolni és
egy másikat építeni helyette.

Kérdés, hogy Bakan miért nem mondja ki ezeket. Ha a
Cochabambai felkelést nem méltatta volna, akkor ez nem is lenne különösebben
érdekes, elkönyvelnénk egy szokványos alternatív kapitalistának, aki a
jelenleg háttérbe szorított tőkések (pl. kisvállalkozók) érdekeit képviseli.
Azonban ezen a döntő ponton mégiscsak mellénk áll, sőt, burkoltan általános
követendő példává teszi meg az állam erőszakos megtámadását.  

Mivel nem láthatunk a fejébe, nem tudhatjuk, ténylegesen
mennyire radikális. Lehet, hogy „szalonképes” akar lenni, hogy azok a tisztes
(konzervatív) polgárok se forduljanak el undorral könyvétől és ideológiájától,
akik egyébként feltétlen hívei a magántulajdonon alapuló rendnek. De az is
lehet, hogy tényleg nem akarja meghaladni a kapitalizmust, és ha egy általános
felkelés „legyőzné” az óriásvállalatokat, akkor megpróbálná rávenni a
proletárokat, hogy továbbra is bérrabszolgaként dolgozzanak, csak épp a
kisvállalkozóknak, a közhasznú társaságoknak vagy épp az Államnak.

Végeredményben a könyv hasznos lehet abban, hogy sok olyan
embert elbizonytalaníthat, aki eddig támogatta a jelenlegi rendszert. Azoknak
viszont, akik már eljutottak oda, hogy elutasítsák, érdemes mélyebb, alaposabb
elemzéseket keresniük. Esetleg olyanokat, amelyeket a "tisztes polgárok" felháborítónak vagy szélsőségesnek bélyegeznek.

A csak oldalszámmal jelzett idézetek Joel Bakan The
Corporation című művéből valók (Független Média Kiadó, 2005). A cikk eleji versszakot az Omen nevű rockzenekar Vámpírváros c. száma tartalmazza.

[1] Marx, A Tőke I, 677-678. o. (Szikra, 1949)

[2] Egyes korszakokban (pl. kora középkor) és egyes helyeken
az „átlagembernek” a falugyűléseken és egyéb fórumokon keresztül fontos szerepe
lehetett a közös ügyek intézésében, az igazságszolgáltatásban, stb., lásd pl.
Kropotkin: Mutual Aid. A politikai centralizáció (sokszor erőszakos és
brutális) folyamatáról, amelyben kialakult a modern állam, Bakan egy szót sem
ír, mindenesetre a XVII. sz. elejére nem sok maradt a korábbi lokális
 önigazgatásból.

[3] Marx, A Tőke I, 797. o.

[4] lásd például: http://en.wikipedia.org/wiki/Cochabamba_protests_of_2000

http://www.socialismtoday.org/47/bolivia.html

[5] „Ma már a külföldi
leányvállalatokkal is rendelkező transznacionális monopóliumok adják a világ
ipari termelésének több mint felét, a világ GDP-jének negyedét. A nemzetközi
kereskedelem 2/3-a van a kezükben. A transznacionálisok külföldi
leányvállalatai, leányintézményei 15,7 billió dollár értékben értékesítettek
2000-ben, ami a világexport kétszeresét, a világ GDP-jének közel 50%-át érte
el.” [Farkas Péter, A globalizáció és fenyegetései, 32. o., Aula, 2002]

[6] http://hungary.indymedia.org/cikk.shtml?x=6300

http://www.nonprofit.hu/files/9/0/8/2/9082_zoldrefestes.txt

[7] Ezeknek a csoportoknak és irányzatoknak az elemzésével
és bírálatával itt nem foglalkozunk, mindenesetre legalább szavakban eljutnak a
kapitalizmus tagadásáig.

Kapcsolódó cikkek

Kapcsolódó linkek

• The Corporation - magyar honlap