indy.media.hu független média központ

A könyv központi gondolata, hogy a pénz (tőke) lényegében
úgy viselkedik, mintha egyfajta élőlény lenne, amely reprodukálni akarja
önmagát. A pénz és a gén önreprodukciós mechanizmusának logikája azonos, az
evolúció törvényei mindkét esetben érvényesek. Az élőlények a gének
túlélőgépeinek tekinthetők, hasonlóan a vállalatok a tőke túlélőgépei, ilyen
értelemben a vállalatok is egyfajta élőlények. Azokat a dolgokat, amelyek
önmagukat sok példányban létre akarják hozni (pl. gének, mémek, mónok), és
ezért túlélőgépeket építenek, replikátoroknak nevezi. Végig úgy kezeli ezen
absztrakt entitásokat, mint tudattal, akarattal rendelkező lényeket, ellenben
pl. az emberrel, aki csak e lények eszköze arra, hogy megsokszorozzák önmagukat.

Az, amit a könyv elénk tálal, egy absztrakt elmélet, egy
nézőpont, amelynek a részletei önmagukban számunkra nem különösebben érdekesek.
Ez a cikk nem is e gondolatok cáfolatával foglalkozik, de megjegyezzük, hogy a
darwini elmélet alkalmazása a társadalomra, ill. a gazdaságra nem új gondolat,
csak nem mindenki tartja ezt pozitívnak:

„Az alulmaradót kíméletlenül félrelökik. A darwini küzdelem ez az
egyedi létezésért, a természetből hatványozott dühvel átvíve a társadalomba. Az
állat természeti álláspontja az emberi létezés csúcspontjaként jelenik meg.” [1]

Nem is foglalkoznánk azzal, milyen, a valóságtól
elrugaszkodott ötletek jelennek meg egyes pihentagyúak elméjében, ha nem vonna
le olyan következtetéseket, ill. nem potyogtatna el - mintegy mellékesen –
olyan gondolatokat, amelyeknek funkciója egyértelműen ideologikus: végső soron
meg akarja győzni az olvasókat arról, hogy úgy cselekedjenek (pontosabban
inkább ne cselekedjenek, maradjanak passzívak) ahogy a Mérő-féle vállalkozók érdeke
megkívánja. Ezen gondolatok közül is csak néhányat ragadunk ki és bírálunk, az
olyan állításokkal, mint  „Egyik népnek, tájegységnek, utcának,
családnak sem kell féltenie a maga szeretett kultúráját a globalizációtól.”
[378. o.] nem foglalkozunk, hiszen ennek igazságtartalmát mindenki meg tudja
ítélni maga is, elég nyitott szemmel járni az utcán.

Ha valami számomra most sokkal többet ér, mint később, akkor
- Mérő terminológiáját használva - magas az időpreferencia-rátám, hajlandó
vagyok akár magas kamatot fizetni, hogy megkapjam. Így jár a példában Robinson
is: hogy fejleszthesse a termelőeszközeit (hálót szőjön) kölcsönvesz Richsontól
150 tőkehalat, ennek kamatait pedig egész életén át fizetheti vissza, de még
így is jól jár, mert a hálóval sokkal több halat fog, mint eddig, és még
kamatfizetés után is több marad neki. Azonban egyeseknek fenntartásai vannak az ilyen ügyletekkel (és így a világ haladásával) kapcsolatban:

„Az iszlám országokban
elvileg tilos kamatot kérni – ez is mutatja, hogy ezekben a társadalmakban
egészen másként viszonyulnak az időhöz, az „itt és most”-hoz, mint a nyugati
világban. Különösen érdekesek e tekintetben a hagyományos zsidó törvények: nem
szabad a családon belül kamatot kérni, de azon kívül helyénvaló. A családon
belül nem érvényesülhetnek az egyes emberek személyes időpreferenciái, a
társadalomban azonban már igen.” [24. o.]

Gyakori a polgári közgazdaságtanban, hogy teljesen figyelmen
kívül hagyják azt, hogy egy eljárás hogyan alakult ki és hogyan vált tömegessé
történelmileg, és olyan elméleti, a valóságból kiragadott példákat hoznak
(Robinson!), amelyekből a tágabb, valóságos összefüggések nem érthetők meg. Az
uzsoratőke a történelem során hamarabb jelent meg, mint a termelő tőke.
Kölcsönöket a kapitalizmus előtt általában nem azért vettek fel az emberek,
hogy fejlesszenek belőle, és hosszútávon meggazdagodjanak, hanem mert pl. olyan
rossz volt a termés, hogy a puszta létük került veszélybe. Ezeket sokszor nem
tudták kifizetni, ilyenkor gyakori volt, hogy a kölcsön felvevője vagy a
gyerekei a kölcsönadó rabszolgái lettek. Az adósrabszolgaság aztán nagy
társadalmi elégedetlenséghez vezetett, pl. az ókori Görögországban. Tehát a
kamatra való kölcsönzés általában nem fejlődéshez, hanem elnyomorodáshoz
vezetett – minden bizonnyal ezért tiltja az iszlám a kamatszedést, nem azért,
mert mások az időpreferenciák. Még tisztábban látszik ez a zsidók esetében (ha egyáltalán igaz, amit Mérő úr állít): ha a
saját családtagom nyomorba süllyed, az engem személyesen érint, balszerencséjét
nem használhatom ki a saját meggazdagodásomra, nem zsigerelhetem ki, egy
idegent viszont igen, azért nem tartozok felelősséggel.

Nézzük meg, hogyan tárgyalja Mérő a termelés és a csere
közti kapcsolatot. Szerinte a csere

  „ugyanúgy teremtett új értéket, mint a cipőgyár. Ugyanúgy növelte a
társadalomban meglévő értékek mennyiségét, más szóval: a társadalom együttes
gazdagságát.  […] mindkét tárgy […] hasznossága
nagyobb, mint korábban volt […] ezáltal növelte a csere a társadalom
gazdagságát” „Közkeletű tévedés, hogy a csere akkor korrekt, ha egyenlő értékek
cserélnek gazdát. A csere sohasem egyenlő
értékek cseréje, ha az lenne, akkor semmi értelme sem volna.” [134. o.]

Nézzük végig az egész folyamatot: tegyük fel, hogy a gyárban
megtermelnek egy pár cipőt, a termelési költség pl. ezer forint. A cipő
egyelőre a gyár raktárában áll sok ezer társával együtt. Mennyi ekkor az
értéke? Mivel olyan helyen van, ahol nincs hasznossága, Mérő elmélete szerint
nincs értéke. Tehát a gyár értéktelen dolgokat termelt, már csak az a kérdés,
hogy miért termelte. Ezután a cipőt egy üzletbe szállítják, ahol pl. kétezer
forintért árulják. Mennyi ekkor az értéke? A hasznossága még mindig semmi, néha
még le is kell porolni. De ha értéke nem változott, miért vette meg a
kereskedő, és miért szállította az üzletébe? Végül a cipőt megveszi egy
vásárló, aki aztán használja, így az ő lábán már van értéke.  Mekkora ez az érték és mikor keletkezett?

Sajnos úgy tűnik, Mérő tanár úr még nem hallott használati érték és csereérték közti különbségtételről, pedig ezekkel a fogalmakkal az
általa tárgyalt probléma könnyen tisztázható. Csere (legalábbis rendszeres,
üzletszerű csere) esetén egyenlő csereértékek cserélnek gazdát, de a kicserélt
tárgyak használati értéke a különböző felek számára gyakran más és más. Ezt a
különbségtételt pl. a kapitalizmusról szóló egyik legismertebb mű (Marx: A
tőke) az első néhány oldalán tisztázza. Azonban Mérő számára a kapitalizmust
negatív fényben feltüntető írások nem léteznek, ezek közül a tőkéről szóló
könyvében egyet sem idéz, így Marxot sem.

Ha ezeket a fogalmakat használná, mindjárt kiderülne, hogy
sem a gyárost, sem a kereskedőt nem az áruk használati értéke, hanem
csereértéke érdekli. Pontosabban, árújuk minősége és hasznossága csak annyiban
érdekli őket, amennyiben befolyással van arra, hogy a birtokukban lévő
csereérték (a tőke) a lehető leggyorsabban növekedik-e vagy nem. Tehát a
termelés és a kereskedelem célja nem
a vásárlók elégedettsége és jóléte, ez esetleg egy eszköz lehet, a
tőkefelhalmozás eszköze. Ennek ellenére Mérő szerint minden termelés növeli a
 jólétet:

„Minden újítás, ami
bármilyen jószág (legyen az akár anyagi, akár szellemi vagy pszichológiai)
termelését megkönnyíti, lejjebb tolja a kínálati görbét, ezzel növeli a
társadalom összesített fogyasztói többletét, s így a jólétét is.”  [151. o.]

Tehát ha valaki kitalálja, hogy lehet még hatékonyabban
bombákat, heroint vagy mondjuk reklámokat gyártani-termelni, azzal a társadalom
jóléte növekszik? Kik fogyasztják el e termékeket és miért? Biztos, hogy ezzel
növekszik a jólétük? Egyáltalán, kinek az érdekében áll ezek termelése? Hogy
biztosan elhiggyük, Mérő elmondja ugyanazt még egyszer, kissé bővebben:

 „A tőke lehetővé teszi, hogy olyan termelési
eszközök jöjjenek létre, amelyek hatékonyabbá teszik a későbbi termelést.
Amikor ez bekövetkezik, a kínálati görbe lejjebb kerül, aminek következtében a
fogyasztói többlet növekszik, miközben a termelési többlet sem csökken. A
fogyasztói többlet növekedése azt eredményezi, hogy a folyamat az emberek
általános jólétét növeli.” [153. o.]

Először is, a termelés hatékonyságának növelése jóval a tőke
megjelenése előtt elkezdődött, az ásóbotról áttértek az ekére, stb. A tőke, a
kapitalista termelési viszonyok nem lehetővé
teszik a hatékonyságnövekedést, hanem kikényszerítik.
Hogy ez miért lényeges különbség, azt akkor érthetjük meg igazán, ha
belegondolunk, mit jelent, miben nyilvánul meg ez a hatékonyságnövelés. A
hatékonyság a kapitalista cégek számára költséghatékonyságot jelent. Tehát ha
egy új géppel ugyanakkora csereértéket képviselő termék megtermeléséhez
kevesebb munkás kevesebb munkaideje szükséges, akkor ez hatékony a tőke számára.
Akkor is hatékony, ha a termék rákkeltő lesz, ha a gyártás folyamán mérgező
anyagok tonnái kerülnek ki a levegőbe vagy a vizekbe, akkor is, ha gyakrabban
sérülnek meg, ill. rokkannak meg a munkások, akkor is, ha családok mennek
tönkre, ill. élnek nyomorban az alacsony bérek, a munkanélküliség, a munkahelyi
balesetek stb. miatt, akkor is, ha megváltozik a föld éghajlata, ha az egész
emberiség léte veszélybe kerül. Ezekkel nem kell számolni, mint ahogy azt Mérő
is elismeri:

„[…] a befektetői
döntések meghozatalakor hozam mellett a kockázattal is számolni kell. A lényeg
azonban az, hogy a közgazdaságtan szemlélete szerint pusztán ezekkel kell
számolni, és semmi egyébbel sem. A
fogyasztói vagy termelői döntések esetében
csakis a hasznokkal és a költségekkel kell számolni, a befektetői döntése
esetében pedig csakis a hozam és a kockázat játszik szerepet. ” [177. o.,
kiemelés tőlem]

Tehát Mérő (és az uralkodó közgazdasági paradigma)
természetesnek veszi, hogy a gazdasági tevékenység okozta károkért sem a
befektetők, sem a termelők, sem a fogyasztók nem felelősek. Kérdés, hogy akkor
ki a felelős?

Természetesen olyan hatékonyságnövelő
intézkedések/találmányok is szép számmal vannak, amik csökkentik a negatív
externáliákat, azonban jelenleg úgy néz ki, hogy ezek pozitív hatását egyetlen
típusú negatív externália, az üvegházhatású gázok kibocsátása miatt bekövetkező
éghajlatváltozás következményei messze felül fogják múlni.

Visszatérve arra, hogy a tőke a fogyasztói többleten
keresztül növeli a társadalom jólétét, érdekes megfigyelni, hogy Mérő szerint
kikből áll a társadalom: befektetőkből, a termelőkből és fogyasztókból. Azonban
termelők alatt nem a munkásokat érti, hanem azokat, akik a termeléssel
kapcsolatos döntéseket meghozzák! Azok a személyek, akik ténylegesen
megtermelik a javakat, nem tartoznak a társadalomba: nincsenek érdekeik, nem
érdemes foglalkozni velük. Ők a könyvben egyetlen módon bukkannak fel:
fizetésük költségként jelenik meg a számításokban. Fel sem merül, hogy itt emberekről
van szó, akiknek mint termelőknek is lehetnek szükségleteik és igényeik. Pedig
ezt általában belátják még azok az emberek is, akik egyébként elfogadják a
kapitalizmust. Egy pszichológus szerint például:

„A munkahelyi kontroll
egészségre gyakorolt hatását már régóta kutatják, és szoros kapcsolatot
fedeztek fel a kontroll mértéke, valamint a szívinfarktus gyakorisága között.
Az alacsony kontroll elősegíti a szívbetegségek kialakulását, mégpedig a
stressz által, amit nem maga a munka okoz, hanem az az élmény, hogy az egyén
nem képes helyzetét és lehetőségeit saját kontrollja alatt tartani…” [2]

Termékeik árát a cégek úgy is próbálják csökkenteni, hogy
csökkentik a munkások bérét, ill. növelik a munka intenzitását (ami általában
növeli a stresszt). Tehát amit a munkások nyernek, mint fogyasztók, azt gyakran
elvesztik, mint termelők. Persze a termelő munkások és a fogyasztó „nép”
különválasztása nem ritkaság a kapitalista közgazdaság-tankönyvekben.

A fejlettebb országokban a szervezett munkásság kiharcolt
néhány jogot (munkanélküli segély, munkavédelmi intézkedések, bizonyos
korlátozott sztrájkjog…), de ezt egy kapitalizmusról szóló könyvben felesleges
emlegetni: még a végén megjönne a proli olvasók kedve a szervezkedéshez. Hiszen
olyan buták, még azt sem látják, hogy a tőkefelhalmozás „az emberek általános jólétét növeli”. Mit számít akkor egy-két
levágott ujj, egy infarktus, vagy hogy nem tudjuk kifizetni a gázszámlát! Az
emberiség jóléte a tét!

Ezek után már végképp naiv lenne elvárni, hogy
megkérdőjelezze azt, hogy a fogyasztás növekedése biztos, hogy fenntartható-e ökológiai
szempontból*. A könyvben egyetlenegy helyen sem ír arról az ámokfutásszerű
pusztításról, amit a kapitalista termelés és fogyasztás okoz az élő
rendszerekben**. Az ő nézőpontjából ez persze logikus: ha a vállalatok is
élőlények, akkor, ha fejlődésük és növekedésük közben kipusztítanak más
élőlényeket, az egy természetes folyamat, végső soron erről szól az evolúció.
Ebben a világban az erősebb győz, és a gyengébb elpusztul, a győzelem egyben
biztosíték arra, hogy a győztes magasabb rendű, értékesebb, mint a vesztes,
utóbbit felesleges sajnálni, célszerűbb inkább gyorsan elfelejteni, hasonlóan a
kapitalizmus által (pl. a gyarmatokon) kiirtott százmilliókhoz. Azonban jó
esély van rá, hogy a Mérő által oly lelkesen magasztalt élethalálharc globális
szinten az egész civilizációt (vagy akár az emberi életet) megsemmisítő
atomháborúhoz vezet. Csakhogy ez az állítólag a világot irányító (és
pusztulásba taszító) replikátorok (gének, mémek, mónok) nagy részét is
kiirtaná, holott azok épp túlélésük és szaporodásuk miatt juttatták azt ide. De
nem baj, ha az elmélet elég szép, a valósággal nem muszáj foglalkozni.

Mérő elismeri, hogy ez a rendszer sok esetben igazságtalan,
de érdekes megfigyelni, hogy mit is ért ez alatt:

„Ha a szükségletek
merevek, akkor előfordul, hogy a társadalom ugyan meg tudja termelni
mindenkinek a szükségleteit, mégsem tudja mindenki kielégíteni azokat. Csakhogy
a valóságban a szükségletek sohasem
ilyen merevek, és a piacgazdaság
lehetőséget ad mindenkinek arra, hogy saját személyére szabottan határozza
meg, milyen szükségleteket mivel tud és akar szükség esetén helyettesíteni.
Ebben senki mással nem kell egyeztetnie.” [147. o.]

Tehát a világ így működik: napi néhány tízezer ember úgy
dönt, hogy az ő táplálkozási szükségleteit nem kell kielégíteni és így éhen
hal. Pedig minden bizonnyal rengeteg valóságos
lehetőséget adott neki a piacgazdaság! A jelenség másik lehetséges magyarázata:
mivel mindenkire igaz az, hogy lehetősége van arra, hogy egyik szükségletét a
másikkal helyettesítse, aki ezt nem teheti meg, mert nincs pénze, az nem
tartozik bele a mindenkibe, azaz nem is ember. Miután láttuk, mennyire fontosak
neki a munkások, akik végeredményben a fogyasztási cikkeket és a tőkét
termelik, ezen már igazán nem lepődhetnénk meg.

Mérő (és sok közgazdász) szerint a piacgazdaság optimális
abban, hogy a holtteher-veszteségek minimálisak, azaz például a termelőknek
(pontosabban a termeltetőknek) nem kell feleslegesen raktározniuk, a
vásárlóknak pedig nem kell vásárláskor hosszú sorokat kiállni, mivel nincs
hiány. Sőt,

„A piacgazdaság
nemcsak abban az értelemben optimális, hogy a termelőket és a fogyasztókat is
megszabadítja a holtteher-veszteségektől, hanem abban is, hogy a társadalmat
megszabadítja a folyamatos egyeztetés és az elosztás költségeitől. Nem kell a
szükségletek felmérésével központilag bíbelődni, és a megtermelt javak
elosztásával sem.” [147. o.]

Azt, hogy nincs megszervezve társadalmi szinten, hogy miből
mennyit termeljenek, úgy hívják, hogy a termelés anarchiája:  

„De valamennyi, árutermelésen nyugvó társadalomnak az a sajátossága,
hogy benne a termelők elvesztették az uralmat saját társadalmi vonatkozásaik
felett. […] Egyikük sem tudja, mennyi kerül cikkéből a piacra, mennyire van
belőle egyáltalán szükség, […] kihozza–e belőlük a termelési költségeit vagy
egyáltalában el tudja-e adni. A társadalmi termelésben anarchia uralkodik. ”  [3]

Azzal, hogy ez a megszabadítás,
vagyis a termelés anarchiája milyen problémákat okoz a társadalomban, Mérő
cégvezető úr nem foglalkozik. Nem érdekli még az sem, hogy rengeteg vállalkozó
él emiatt létbizonytalanságban: bármikor kiszoríthatják a piacról, bármikor
tönkremehet. Hogy hánynak lesz emiatt gyomorfekélye, infarktusa, agyvérzése,
hány árvát hagynak maguk után, ez lényegtelen, hiszen megszabadultunk és ez
mindent megér! Ezek után persze már hiába várnánk el tőle, hogy a vállalkozások
alkalmazottaiért, holmi párszáz millió emberért (a proletárokért, azaz értünk)
aggódjon, hiszen láttuk, hogy számára ezek lényegében nem léteznek, csak
bérköltségként jelentkeznek. 

Ugyanakkor Mérő azt is elfelejti, hogy a piacgazdaságban is
nap mint nap milliók állnak sorba, pl. a pénztáraknál és a bankokban. Emellett
rengeteg – és egyre több – ember foglalkozik azzal, hogy meggyőzze a többit,
hogy megvásároljon bizonyos termékeket (reklámszakemberek, biztosítási
ügynökök, stb.) Az, hogy ez optimális, puszta ideológia, a közgazdászok legfeljebb a kapitalizmuson belüli alternatívákkal tudják összehasonlítani a
jelenlegi gazdasági rendszert. Másrészt nem attól nem kell sorban állni órákat
egy árucikkért, mert a piacgazdaság optimális, hanem mert túltermelés van (a
fizetőképes kereslethez képest), ami egy központosított (államkapitalista) tervgazdaságban
is előfordulhat és bizonyos árucikkekből elő is fordult. Persze polihisztorunk
azt sem tartja érdemesnek megemlíteni, hogy ez a túltermelés milyen pazarlással
jár (pl. kávéval fűtöttek mozdonyokat, vagy, hogy közelebbi példával éljek,
lejárt szavatosságú kozmetikai cikkek tonnáit égetik el
veszélyeshulladék-égetőkben a „rendszerváltás utáni” Magyarországon, persze ez
a pusztítás közgazdasági értelemben termelésnek számít, ez pedig, mint Mérőtől
megtudhattuk, a társadalom jólétét növeli). Összegezve:

„[…] a munkaeszközök
gazdaságosabbá tétele már eleve egyszersmind a munkaerő legkíméletlenebb
elpocsékolásává és a munkafunkció normális előfeltételeinek megrablásává válik
[…] egyesek túldolgoztatása mások foglalkoztatásnélküliségének az
előfeltételévé lesz […]” [4]

De persze az sem egészen igaz, hogy nem kell az
egyeztetéssel és a szükségletek felmérésével bíbelődni, hiszen számos cég végez
piackutatást, mielőtt egy új terméket bevezetne. Csakhogy a piacgazdaságban egyrészt
az embereknek nem fűződik érdekük, hogy ezt komolyan vegyék, és ténylegesen
elgondolkozzanak a szükségleteiken, másrészt a konkurens cégek egymás tervezett
lépéseiről sem feltétlen tudnak, ez az egyeztetés igencsak távol áll a
 tökéletességtől.

A 231-232. oldalon Mérő arról ír, hogy a pénz csinálása sok
embernél belső motiváció tud lenni, tökéletesen azonosulni lehet ezzel a
feladattal, könnyű flow állapotba jutni, azaz egyfajta boldogságforrásként
funkcionál, természetesen ha nem azért csinálják a pénzt, hogy elköltsék, hanem
hogy fialtassák, azaz tőkeként működtessék. Tehát ezen emberek számára a pénz
nem eszközként, hanem célként
jelenik meg. Hogy ennek elvegye az élét, pár oldallal később szabadkozni kezd:

„[…] nem gondolom,
hogy indokolt lenne megvetően a mammon szolgáinak vagy imádóinak tekinteni a
befektetőket. Egyszerűen csak annyi történik, hogy a mónok külső természeti
mechanizmusokként használják a pszichológiai mechanizmusainkat. Így érik el,
hogy a legígéretesebb üzleti tervekben kódolt gazdasági élőlények ténylegesen
létre is jöjjenek; ezáltal biztosítják a mónok a saját reprodukciójukat.”, kisarkítva, „[…] nem az üzletember szüli az üzleti
lehetőséget, hanem az üzleti lehetőség szüli a megvalósítóját, aki őt életre
leheli.”  [334. o.]

Dawkins nyomán Mérő számára az ember pusztán egy gép: a
gének túlélőgépe. Egy automata, amit különféle mechanizmusok irányítanak. Így
viszont felelőssége sem lehet: ez az
elmélet alkalmas arra, hogy ne kelljen lelkiismeret-furdalást érezni a
kapitalista társadalomban előforduló embertelenségek miatt (Persze ha az ember
gép, mit nevezhetünk egyáltalán embertelennek?), igazolás lehet arra, hogy nem
teszünk semmit, hogy ezeket megszüntessük, vagy legalábbis csökkentsük. Nyugodtan
élvezhetjük vagyonunkat, amíg mások fagyhalált halnak az utcán. Maga Mérő
nevezi (más pszichológusok nyomán) az ilyen elhárító-mechanizmusokat racionalizálásnak.
Erre teszi fel a koronát a következő mondatokban:

„A gazdaság működése
nem afféle emberi alkotás, amit az ember egyszerűen lecserélhet valami másra,
valami olyanra, amit jobbnak gondol. A gazdaság szereplői is a darwini evolúció
termékei, rájuk is vonatkozik a biológia logikája. A gazdaság működésébe való
beavatkozás ugyanolyan katasztrofális lehet, mintha a biológiai élet működésébe
avatkoznánk be önkényesen. […] Az evolúciót nem helyettesítheti semmilyen
emberi bölcsesség és előrelátás, sem egyéni, sem kollektív” [338. o.]

Íme, itt láthatjuk a könyv legfőbb üzenetét: a törvények,
amelyek szerint a gazdaság és a társadalom működik, örök és
megváltoztathatatlan természeti törvények, feltárásuk a tudomány dolga. Az
általuk szabályozott folyamatokba emberi halandó ne avatkozzon bele, mert
katasztrófákhoz vezethet. Nos, senki sem vitatja, hogy a beavatkozás
katasztrofális is lehet, de Mérő azt
sugallja, hogy minden próbálkozás hiábavaló, sőt, bűn. Minden úgy jó, ahogy van 

Ez a gondolkodásmód nem új, hanem nagyon is régi:

„Abban az érdek sugallta elképzelésben, amellyel ti a magatok termelési
és tulajdonviszonyait történelmi, a termelés fejlődésében átmeneti viszonyokból
örök természeti és észtörvényekké változtatjátok át, osztoztok minden letűnt
uralkodó osztállyal” [5]

Az ókori fáraóktól a középkori királyokig az elnyomók azzal
próbálták igazolni uralmukat, hogy az a rendszer, amelyben ők az urak,
természetes, isteni eredetű, aki ez ellen lázad, Isten (vagy az istenek) ellen
lázad és pokolra jut. A mai burzsoázia is természetesnek tekinti a kapitalista
rendet, csak a felvilágosodás óta a legitimációs ideológiában a vallás helyét a
tudomány vette át. Aki a kapitalizmus ellen lázad, az ésszerűség ellen lázad –
mondja a burzsoázia, és jeles tagja, Mérő úr.

(Felmerül azonban a kérdés: mi van akkor, ha a gazdaság
szereplői akarnak beavatkozni a biológiai evolúcióba, pl. génmanipulációval. Ha
ezt nem hagyjuk, beavatkozunk a gazdaság működésébe, ha hagyjuk, a biológia
működésébe avatkozunk bele.)

Amit itt láthatunk, az a természet- és társadalomtudományok
összemosása, ill. ezek felhasználása ideológiai, politikai célokra. Mivel a
természet- és műszaki tudományok a technikai fejlődésen keresztül a
mindennapokban is demonstrálják működőképességüket, van egyfajta hitelük az
emberek szemében. Ezt a hitelt használják fel a Mérő-féle ideológusok annak a
rendszernek az igazolására, amelynek ők haszonélvezői. (Egy tisztességes
„objektív” természettudós ez ellen a manipuláció ellen hevesen tiltakozna.)

Ezután Mérő nem állhatja meg, hogy bele ne rúgjon azokba,
akiknek nem tetszik az a rendszer, ami neki (és pénztárcájának) oly kedves:

„A globalizáció ellen
lázadni ugyanolyan értelmetlen, mintha a genetikai kód ellen lázadnánk, mert
léteznek szúnyogok.” „meg sem kíséreljük egzaktul definiálni a globalizáció
fogalmát […] ahány szerző, annyi definíció […] Témánk szempontjából nézve a
globalizációnak az a jellemzője a legérdekesebb, hogy a világ bizonyos
értelemben egységesedik. ”  [372. o.]

Mérő eljárása világos: elmondja, hogy egy sok értelemben
használt kifejezés, a globalizáció szerinte mit jelent, milyen jelenségeket
takar, ez után burkoltan feltételezi, hogy a globalizáció-ellenes, ill.
globalizáció-kritikus mozgalom ez ellen lázad, így rögtön bizonyítva látja,
hogy itt csökkent képességű emberekről van szó. Két lehetőség van. Vagy nem
vette a fáradságot, hogy utánanézzen, pontosan mi is a problémájuk azoknak,
akik az úgynevezett globalizáció ellen lázadnak, holott erről rengeteg anyag
van a világhálón is. A másik lehetőség, hogy szándékosan, tudatosan próbálja
lejáratni ezt a mozgalmat, mivel úgy érzi, hogy hátrányosan befolyásolhatják
tőkéjének felhalmozását. Mindenesetre kíváncsi lennék, hogy vezetné le Mérő a
mónok evolúciójából az IMF, a Világbank vagy a WTO létrejöttét és működését
úgy, hogy a levezetés során bizonyítja, hogy kizárt ezen szervezetek
megszüntetése vagy olyan (megreformált) szervezetek kialakulása, amilyenekért
számos „globalizáció-ellenes” vagy „globalizáció-kritikus” aktivista küzd. Azonban
nemcsak egy maroknyi aktivistának, hanem az emberek óriási tömegeinek is
problémái vannak a globális kapitalizmussal. Így Mérőnek is el kell ismernie,
hogy lehetnek bennünk – természetesen irracionális – ellenérzések vele szemben:

„Nem csoda hát, ha arctalannak érezzük a globális tőkét […] Nem csoda, ha sok embert nyomaszt ez az arctalan, ismeretlen természetű, de mégis lépten-nyomon érzékelhető hatalom”
[387. o.]

Érdekes módon fel sem merül benne, hogy kinek az érdekében működik ez az arctalan és még Mérő szerint is önző hatalom. Mi a garancia arra, hogy öntudatlan tevékenysége az emberiség
érdekét szolgálja, különösen hosszútávon?

Mivel a társadalom evolúciója miatt az ember életkörülményei
gyorsan változnak, az ember is változik. Mérő egyenesen azt veti fel, hogy az
új társadalomhoz, az információs társadalomhoz egy új faj, a homo informaticus tartozik,
amely már másként fog gondolkodni (nem tartja ijesztőnek vagy nyomasztónak a
globális tőkét) és gyorsabban alkalmazkodik az újdonságokhoz:

„Lassanként
megtanulunk együtt élni a glokalizációval, megtanuljuk használni lokális
előnyeit, és nem foglalkozunk a mögötte megbúvó, számunkra áttekinthetetlen
globális struktúrákkal. A homo informaticus számára mindez már teljesen
természetes lesz, […] ”  [386. o.]

Íme, a tőke ideális világában létrejön egy új, fejlett
embertípus, amely már nem foglalkozik azzal, ki hozza a döntéseket a feje
fölött, nem politizál, nem üti bele az orrát csintalan gyerekként a kapitalista
nénik és bácsik tevékenységébe. Azok az őslények, akik még hajlamosak ilyen
kontárkodásra, már kimentek a divatból, nemsokára ki is halnak. Az új übermensch
passzívan átadja magát a fogyasztás (és a munka, ha van neki) örömeinek,
felelősséget nem érez, tudata pusztán a saját közvetlen környezetéig terjed ki.
És eljön a Szép új világ, a tőkések
és politikusok álma: az állampolgár-gépek engedelmes csavarjai a nagy gépezetnek,
nem tesznek fel felesleges kérdéseket, nem beszélnek vissza, hanem boldogan
szolgálják a profittermelést:

 „[…] megélhetésünk érdekében a pénz
(pontosabban: a mónok) szolgálatára is elszegődtünk. […]  A pénz túlélőgépeinek nemcsak szolgálata, hanem
a létrehozása és működtetése is flow-t eredményezhet, más szavakkal:
boldogságforrás tud lenni”

„A replikátorok
rajtunk keresztül folytatják folyamatos harcukat a saját túlélésükért. Ha jól
működünk, a minket felépítő, bennünk élő, általunk szolgált replikátorok
megjutalmaznak minket azzal, hogy tanúi lehetünk sikerüknek. Az ember olyan
lény, aki boldog tud lenni pusztán attól is, hogy részt vehet ebben a
színjátékban, és attól is, hogy élete folyamán nézheti, mint egy mozit, a
replikátorok szakadatlan küzdelmét.” [389. o.]

Tehát az ember nem attól boldog, hogy pl. harmóniában él, hogy
szeretetteljes kapcsolatai vannak más emberekkel, leküzdi elidegenedettségét,
mint ahogy azt egyes érzelgős és irracionális emberek gondolják. Ugyan, az
ilyesmik Mérő modelljében feleslegesek, mi több, értelmezhetetlenek. Hiszen
mennyivel nagyobb és reálisabb boldogság, valóságos isteni kegy az, hogy
szolgálhatjuk a világot irányító replikátorokat, sőt, tanúi lehetünk
 sikerüknek!

Vagy esetleg a kedves olvasó is sivárnak és vigasztalannak
találja ezt a szép, új világot? Akkor bizonyára a kihalásra ítéltetett őslények
kategóriájába tartozik, az evolúció vesztesei közé.

Velünk ellentétben azonban Mérő túlélőgép tesz arról, hogy a
nyertesek közé tartozzon: többek között könyveket ír azért, hogy meggyőzze az
embereket arról, hogy fogadják el azt a rendszert, amiben ő épp nyerésre áll;
fogadják el a kapitalizmust, a kiszolgáltatott helyzetüket, azt, hogy csak
eszközök a profittermelés számára.

 Hivatkozások:

A csak oldalszámmal jelzett idézetek Mérő László Az élő pénz (Tericum, 2004) című könyvből valók.

 [1] Engels:
Anti-Dühring, Marx és Engels válogatott művei, III. kötet (Kossuth, 1977), 312. o.

 [2]  Pikó Bettina,
Kultúra, Társadalom és Lélektan (Akadémiai kiadó, 2003), 76. o.

 [3] Anti-Dühring, 311. o.

 [4] Anti-Dühring, 313. o.

 [5] Marx-Engels, A kommunista kiáltvány (Kossuth, 1976), 63. o.

* Egy korábbi (egyébként lényegesen jobb) könyvében, melynek
címe Mindenki másképp egyforma, legalább megemlíti a környezetszennyezést.

** Helyesbítés: a 90. o. lap alján ezt írja: "Ha például a környezet szennyezése komolyan fenyegeti az ember mint biológiai lény fennmaradását, és ezzel a mémekét is, kialakulhat és elterjedhet a környezetvédelem mémje - és ez meg is történt". Ezzel a téma számára le van zárva. A környezet szennyeződik, a környezetvédelem mémje pedig megmenti az emberiséget. A kedves olvasónak csak néznie kell, mint a moziban.  (Módosítva: 2006. 12. 19. 11:00, a figyelmetlenségért elnézést kérek. A szerző)

Kapcsolódó cikkek