indy.media.hu független média központ

zsóf: Ungváry Rudolf azt mondja, el kellett következnie annak a pillanatnak, amelyben a magyar jobboldal akadálytalanul végigviheti a saját önfejlődését, hiszen 1945 után erre nem volt módja, ezért tart most is ott, ahol az 1940-es évek elején-közepén megállt. Erre nyílt most lehetősége a választásokkal. Maga szerint is ez történt?
Nádas Péter: Igen, bizonyára ez is része az igazságnak. De az is része, hogy a magyar társadalom 1989-ben éppen hol tartott, miért éppen a békés átmenetet választotta, miért nem mást. Jobbára ugyanazok a közszereplők vezették el az országot oda, ahová most érkezett, akik akkor döntöttek felőle.
…
A negatív függetlenség ideája több nemzedék reflektálatlan alapélménye lett, s máig visszajár kísérteni. De ennek a mi negatív függetlenségi hagyományunknak a nagy nyugat-európai demokráciákban szintén van nyoma, egy erős szeparációs törekvés. Ami megfelel annak a tapasztalatnak, amit ők szereztek a hidegháborúban. Európa nyomorultabb régióit néhány évtizedre szerencsésen leradírozták a térképről, s milyen jól megvoltak így. Ha végignézi a mi választási eredményeink francia vagy jóval gazdagabb német sajtóját, látja, hogy alig leplezetten örülnek neki, hogy a szélsőjobboldal előretörése miatt Magyarországot ismét leírhatják a térképükről. Afganisztántól Afrikáig a világ számos neuralgikus pontjával kell foglalkozniuk, Afrika például hihetetlen megterhelést jelent Franciaországnak, érthető, hogy nem akar magának újabb problémagócokat. Gyorsan visszahátrál Chirac kétsebességes elméletéhez, ami igen praktikus ajánlat volt a hidegháborús határok visszaállítására. Érzékelhető gesztus az is, hogy azok a nagy multinacionális cégek, amelyektől a magyar munkaerőpiac függ, s amelyektől a nagy pártok és a kormányok is függenek, úgy dolgoznak és élnek itt, mint a gyarmati urak egy rendes banánköztársaságban. Ők adják az adóbevétel nagy részét, amit a kormányok aztán részint ellophatnak, részint rendelkezhetnek felőle, kioszthatják a pártjaiknak, a klienseiknek. Miért kéne a multiknak a szakszervezeteket eltűrniük? Nem tartják be a törvényeket. Ha pedig a szervezetlen tömeg rosszul viselkedik, akkor holnap elmennek, és a kormányoknak nem lesz többé miből lopni és osztani. A kormányok nem azért nem fejlesztették a közép- és kisvállalkozásokat, mert feledékenyek, hanem azért, mert a kisvállalkozók vagyonával egyenes arányban nőtt volna a civil öntudat, s akkor oda a kormány autoriter hajlama.
…
Nem láttam, nem hallottam, hogy közszereplők közül bárki bármilyen felelősséget magára vállalt volna. Vagy bárki reflektív módon különbséget tett volna a korábbi és a mostani nézetei között, sőt meg is indokolta volna nekünk, nyilvánosan, hogy mi az, amit ma másként gondol, mint ahogy tegnap gondolta. Ami azt jelenti, hogy mindig mindenkinek mindenben igaza volt. Ha így van, akkor nagyszerű. Ami engem illet, most kísérletileg bevallhatom, hogy elég sok mindenben és elég alaposan tévedtem. Húsz évvel ezelőtt nem tartoztam ugyan azok közé, akik nagy reményeket fűztek a rendszerváltás gyors sikeréhez, úgy ítéltem, hogy a demokratikus átalakulás mintegy ötven évig fog tartani. Eltelt húsz év, ma úgy látom, tovább fog tartani. Ha egy világbirodalom összeomlik, akkor zűrzavaros esztendők következnek, ezt tudtam. Nem feledkeztem meg arról sem, hogy mit írt Szűcs Jenő a különböző fejlődési szinteket mutató európai régiókról, de nem láttam bele a demokrácia és a kapitalizmus intim viszonyába, fogalmam sem lehetett arról, hogy mindenféle politikai ellenőrzés híján a piaci kapitalizmus erői miként szabadulnak el, mire képesek, s főleg, hogy a nagy demokráciákban hol van a felvilágosodás hagyományának a reális helye. Világos, hogy a diktatúrában csak az úgynevezett józan észben találtam menedéket. Csakhogy a nagy nyugati demokráciák józan észre vonatkozó tartaléka már akkor is minimálisra csökkent, ezt látnom kellett volna, ezt is későn vettem észre. A józan ész mértékegységeit a nyugati társadalomszerkezet még őrzi, többek között ezért stabilabb, de éppen a berlini fal leomlása volt a jel, hogy megfordítsák a sorrendeket. Azóta a gazdaságnak nincs mitől tartania. Nem a politika irányítja, hanem fordítva. Ma úgy látom, hogy a józan ész, mint alkotmányozó erő, jelen van a régi nagy demokráciákban, de nem határozza meg e társadalmak mindennapjait. A mindennapokat az anyagi javak felhalmozása határozza meg. Nem a fogyasztás, az csak másodlagos, hanem a javak felhalmozása.
…
Párizsban él egy barátom, orvos, kutató, amikor hazajön, akkor mindent mindig ugyanúgy talál. Az újságosbódéjánál, a János kórház irodájában is neki kell lehajolnia, hogy a kis ablakon át alázatos kérelmezőként elmondhassa, milyen újságot szeretne vagy mit akar elintézni. Lássa a kis ablak mögött ülő arcát. Amíg ez így marad, amíg nem látja, amíg le kell hajolnia, addig nem lesz demokrácia, mondja erről. Ez rajtunk múlik. Húsz év nem volt elég, hogy észrevegyük, a demokrácia ott kezdődik, amikor látjuk egymás arcát. A barátom persze téved. Van a húsz évnek demokratikus hozadéka. Húsz évvel ezelőtt senki sem tudta, hogy mi a másik véleménye. Most tudja. Húsz évig tartott, amíg egymás puszta megismeréséig eljutottunk. Eltűntek a fedezékek. Az is kilépett a fedezékből, aki a legártatlanabb megjegyzésre is idegesen felkiált, hogy ő nem politizál, és az is, aki azt hiszi, hogy megállás nélkül politizál, holott őrjöng, fröcsög, hülyeségeket beszél. Amivel óhatatlanul megmutatja önmagát, a helyzetét, tudásának az állagát, az információ származási helyét, és így tovább. Ez az első lépés a nyílt társadalom felé. Húsz évig tartott, most megvan.
…
Rudi Dutschke vagy az egész hatvannyolcas diákmozgalom ténylegesen átgyalogolt az intézményeken. Hollandiától az Egyesült Államokig tényleg megváltoztatták a közigazgatás szerkezetét.
zsófika: Mert volt mögöttük tömegerő.
NP: Nem volt tömeg, hol volt tömeg, hol kisebbség volt. Vízágyú volt, gumibot volt. Az intellektuális erejüktől lett a tömeg. Rudi Dutschke az agg filozófus, Ernst Bloch barátja lett. Sartre és Marcuse tüzelte őket, s így tovább. Ma nem így van, és ha a világban nem így van, nálunk sem tud másként lenni. A világ megszűnt kétpólusúnak lenni, a kapitalista világnak azóta nincs mitől tartani. Elengedte magát. Ez ellen nem az őskommunisták és nem a baloldaliak tiltakoztak, hanem Marion Gräfin Dönhoff írta róla a hosszú cikkeit. Látta, hogyan omlik szét tőlük a demokrácia. Helmut Schmidt írta a cikkeit hat éven át. Amennyiben a kormányok nem szorítják szabályok közé a befektetési alapok működését, akkor válságot szabadítanak a világra. A válság kirobbanása előtt két héttel még erről írt. Csak hát a kormányok populisták. Minden európai kormány. Olyasmiket ígérnek, amiket nem tudnak beváltani, csak adósságok árán. Ma a világ adósságra működik, és nincs ember a földön, aki tudná, hogy ezeknek az adósságoknak hol a fedezete. Sehol. Íráson kívül én csak azt tudnám csinálni ellene, amit Hrabal hőse, a nagybácsi, amikor jönnek a megszállók tankjai. Ki az utcára, a telepatikus képességeimmel megbűvölni őket. A tankok persze laposra vasalják Hrabalnál az ilyen nagybácsikat. Én legfeljebb későn, arra tudok rájönni, hogy nem, tévedtem, a világot nem az értelem irányítja. Az értelemmel szemben a felhalmozási vágynak, az érdeknek van irányadó szerepe. Annak az antropológiai adottságnak, ami nemcsak az embereket jellemzi, hanem bizonyos emlős élőlényeket, hogy jóval többet halmozzanak fel, mint amennyit valaha is el fognak tudni fogyasztani.
…
A demokráciára egy nagyon szűk réteg fel volt ugyan készülve, nemcsak a demokratikus ellenzék tagjai, hanem a liberális konzervatívok, de őket is felkészületlenül érte a működő tőke hiányzó szociális felelősségérzete. Honnan tudhatták volna, hogy a demokrácia és a kapitalizmus között milyen összefüggés keletkezik egy kórosan tőkehiányos gazdaságban. Erről tudtommal senkinek nem volt elképzelése, programja se. Tőkéje sem. A nyugati, globális méretekben működő tőkéhez képest semmiképp. Az első lépések idején persze még nagy volt a segítőkészség Nyugat-Európában, mindenki örült, hogy a kontinensre a szabadság megint ráköszönt. Ezt az örömöt az első magyar kormány nem vette észre, mert nem vehette észre. Olyan kérdésekkel foglalkozott, amik rajtunk kívül az égvilágon senkit nem érdekeltek. Az eredeti tőkefelhalmozás, a privatizáció így aztán a régi korrupt rendszer szerkezetén vetette meg lábát, és a nyugati tőkeáramlásnak sem támadtak politikai fékjei; terelőtáblái sincsenek. Húsz év alatt nem történt más, kialakult az eredeti tőkefelhalmozásnak egy befejezetlen, esetleges formája. A mai napig mindenkinek ingatlanokon jár az esze. Nem azon, hogy kitaláljuk, megkeressük, befektessük, megcsináljuk. Magyarországon mindenki véleményt mond, alig valaki dolgozik. Jó, rendben, most már teljesen világos, takarások és maszkok nélkül állunk egymás előtt, de az még mindig nem világos, hogy majd ki mit dolgozik. Magyarán, a modernizációnak ez az újabb kísérlete, amelyről már Bibó is sokat énekelt, a kapcsolódás a nagy modern társadalmakhoz, megint nem sikerült, illetve ismét csak félig sikerült.
…
Ez is nagyon érdekes egyébként, ez az „emberek”. Arra való, hogy ne nevezzük állampolgárnak egymást. Mert valamennyien érezzük, hogy az állampolgár fogalma még nem körvonalazódott. Megpróbálkozunk az állampolgár fogalmánál magasabb szintű absztrakcióval, aminek viszont nincs értelme.
Nem látok típusokat se. Még választói típusokat sem. Maguk a pártok szüntették meg ennek a tipizálásnak a lehetőségét. A magyar liberalizmus úgy, ahogy van, megszűnt, fölemésztette önmagát, szereplői az intrikai hajlamukkal és a mentális tudatlanságukkal tönkretették egymást. A szocialisták csődöt mondtak. Előbb a saját miniszterelnökük székét aknázták alá, aztán önmaguk alól is ügyesen kihúzták a szőnyeget. Végül is a számlájuknál maradtak, hiszen már évtizedek óta mindenki saját magának dolgozott, a saját zsebére. Így aztán ez tényleg nem egy választható párt, nincsen típusa. Nyomjel nem maradt belőle, nemhogy valami tipizálható. Szili Katalin akarja valahol visszaállítani az igazi baloldali értékeket, akit az ember legszívesebben őkegyelmességének szólítana, annyira távol áll mindentől, ami baloldali, vagy ami érték lehetne bárkinek. Úgyhogy nincs tipizálásra lehetőségünk. Én azt mondom, magamnak mondom, ezt nem mondom másnak, hogy ma a magyar társadalom azzal a pozitív és negatív tevékenységgel, amelyet az elmúlt húsz évben önmagáért és önmaga ellenében folytatott, körülbelül oda jutott, ahol a kádárizmus tartott a hatvanas évek végén, amikor a nagy megtorlások után először lehetőség adódott arra, hogy a szakmák visszaállíthassák a saját becsületüket. Szinte nincs olyan szakma, amelyben a szakmai fegyelem a kétpólusú politikai megosztottság miatt föl ne lazult volna.
Arról persze, hogy a szakmák betartsák a saját szabályaikat, mégiscsak az államnak kell gondoskodnia. Még a diktatúrának is gondoskodnia kell bizonyos szakmai igényességről. Világos, nem tudja megőrizni a saját önkényét, ha egyszer már mindenki önkényeskedik. Volt szerencsém ezt a kádárizmusban közelről megfigyelni. Amikor a társadalom nem működött többé, akkor kitalálták a szocialista törvényesség fogalmát, ami azt jelentette, hogy fenntartjuk ugyan a jogot az önkényes ítélkezésre, de arról is gondoskodunk, hogy nem minden ítélet lehet önkényes.
 …