indy.media.hu független média központ

A meghatározás hatalma: az áldozatnak ill. érintett személynek hatalmában áll meghatározni, szexuális erőszakot követtek-e el ellene ill. megsértették-e a személyes korlátait. Hatalmában áll elnyomónak nevezni egy helyzetet az alapján, hogy ő annak élte azt meg, és hatalmában áll meghatározni, mire van szüksége ahhoz, hogy a biztonságérzete és jó(l)léte helyreálljon. Az áldozat ill. érintett személynek azt tekintjük, aki magát akként nevezi meg, aki annak érzi magát.

Nem védekező módon reagálunk - pl. mint „nem tudsz egy kicsit szórakozni?”, „most te sérted meg az én korlátaimat, amikor így nekemugrasz, pedig én csak…” -, nem kérdezősködünk a konkrét részletekről és nem vitatjuk az érintett állításainak érvényességét - nem kérdezünk rá, mikor, hol, hogyan és mi történt pontosan, ki mit mondott szó szerint, milyen időrendben stb. -, nem tesszük témává az elkövető szándékát - „nem úgy értette, túl érzékeny vagy, túlreagálod a helyzetet” stb. - és általában nem vitatjuk az elhangzott dolgokat - pl. „biztos valójában te is akartad, akkor is, ha nemet mondtál”. Ezek helyett az áldozat érzésein, szükségletein van a hangsúly, és mindenképp támogatjuk abban, hogy meghatározza és megvédje a saját határait.

A sötét utcák éjszaka gyakran biztonságosabb helyek rengeteg nő számára, mint a saját otthonuk. Ellentétben azzal a széles körben elterjedt tévhittel, miszerint nemi erőszakot általában idegenek követnek el, nem biztonságos nyilvános ill. félnyilvános helyeken, valójában nemi erőszak (és a szexuális erőszak egyéb formái) leggyakrabban ismeretségen, barátságon ill. családi kapcsolatokon belül zajlik, tehát az elkövető által ismert ember ellen, magánterekben, otthonokban. A kényszerítés eszközei nem merülnek ki a fizikai erőszakban, hanem ide tartozik a zsarolás (pl. pénzzel, a gyerekek jogi helyzetével és más fenyegetések), érzelmi nyomásgyakorlás, lekötelezettségre, a házastársi/párkapcsolati teendőkre való hivatkozás stb. A legtöbb nemi erőszakról ill. szexuális bántalmazásról nem készül feljelentés, ez sehol nem jelenik meg a statisztikában, a regisztrált esetek csak a jéghegy csúcsa. A legtöbb eset titok marad a két ember között, nincsenek tanúk, nincsen semmiféle bizonyíték. Szexuális bántalmazás, nemi erőszak esetén szinte soha nincs más jelen, csak az elkövető(k) és az áldozat(ok), nincs semleges tanú, külső személy.

Ha valaki mégis úgy dönt, végig csinálja a jogi procedúrát, gyakran félúton feladja, mivel folyamatosan újra és újra be kell számolnia az esemény részleteiről, amilyen pontosan csak tud, ezzel újra és újra át kell élnie azt, amit már elsőre sem szeretett volna. A részletek hiánya, vagy bármilyen ellentmondás van a vallomásában belül, vagy az ismételt vallomások között a részletekben bármilyen különbség felmerül, az egész vád meginog, megkérdőjeleződik minden más állítása. Egy érzelmileg nehéz helyzetről kell úgy beszámolnia, hogy ha elbizonytalanodik, hatkor vagy fél hétkor történt-e valami, a rendőrség vagy bíróság előtt hitelét vesztheti az egész vád és az áldozat állításainak megalapozottságát vitatni fogják, így a nyomás még nagyobb, pedig még egy kisebb közönség előtt is nehéz beszélni ezekről a dolgokról. Összességében, a jogi rendszer és az ártatlanság vélelme miatt az áldozat folyamatos vizsgálódásnak, orvosi vizsgálatoknak és kérdéseknek van kitéve, amit általában egyszerre sokan, idegenek, nagyrészt férfiak végeznek, ahelyett, hogy támogatásban részesülne, amire a legnagyobb szüksége lenne. Gyakran azok, akik valóban segíteni szeretnének, barátok, ismerősök, azt hiszik, ha kérdéseket tesznek fel a történtekről, faggatják az áldozatot, akármilyen jószándékkal teszik is ezt, valójában ronthatnak a helyzeten, amikor nem csak annyit kérdeznek: „szeretnél róla beszélni?” vagy hogy „mit szeretnél most?”.

A jogi rendszer az elkövetőt helyezi a középpontba, és a nemi erőszakot úgy kezeli, mintha a történet főszereplője ő lenne, a büntetőjog büntetéssel, következményekkel fenyeget, ahelyett, hogy a megelőzésre és a sebek begyógyítására helyezné a hangsúlyt.

A jogok, kötelezettségek és következmények logikája helyett a meghatározás hatalmat a felelősséget teljesen másképp fogja fel: a hangsúly az áldozaton van, az ő kezébe helyezi a hatalmat, hogy meghatározza, mi történt vele, hogyan élt meg egy adott helyzetet és milyen információkat, részleteket akar ezzel kapcsolatban megosztani és kivel. Senki nem kérdőjelezheti meg az áldozat állításait. Ez azt jelenti, bármit mond, tényként kezeljük: nem azért mert minden esetben a totális, objektív igazság az, amiről beszámol, hanem azért, mert semmilyen módon nem lehet megtudni az „teljes objektív igazságot”, és ha ezzel próbálkoznánk, azzal csak jobban megnehezítenénk a konkrét áldozat helyzetét, és általában a kétkedés és vizsgálódás rányomná a bélyegét a csoportdinamikára, a társas helyzetekre.

Ezért aztán a sértett személynek nem kell részletekbe menően beszámolnia arról, mi történt - kivéve ha szeretné, és akkor is csak azokra tartozik ez, akikkel meg akarja osztani a részleteket - és a követkemények nem egy előre eldöntött szabályrendszerhez igazodnak, hanem a sértetten múlik, mi az, amire neki szüksége van ahhoz, hogy újra biztonságban és jól érezze magát. A középpontban tehát az áldozat igényeinek, szükségleteinek és érzéseinek tiszteletben tartása áll: pontosan az, ami az erőszak elkövetése során hiányzott. Az önbizalom és a biztonságérzet az, amit segítünk helyreállítani, nem a bűn => büntetés -> fenyegetés, félelemkeltés, ellenőrzés logikájával operálunk. Senkinek nem segített eddig, ha bűntudatot keltünk másokban, legyen az akár az elkövető, akár az áldozat (leggyakrabban mindkettőt hibáztatják, pl. „valójában te is akartad valamennyire, úgy viselkedtél” vagy „miért nem vigyáztál jobban”, ill. „ez egy beteg személyiség, gonosz stb., megérdemli, hogy ….”). Az ilyen hozzáállás a legritkábban segíti elő, hogy az áldozat túltegye magát azon, ami történt vele, és mégritkábban előzi meg, hogy újra előforduljon.

A meghatározás hatalma elnevezés mögött az az elképzelés áll, hogy mindenkinek hatalmában kell, hogy álljon meghatározni a saját határait, és világossá tenni, és fel vagyunk hatalmazva, hogy megnevezzük, mikor lépte át valaki a korlátainkat, mikor sértett meg minket valaki, mi az, ami számunkra bántó, elnyomó stb., valamint fel vagyunk hatalmazva arra, hogy meghatározzuk, mire van szükségünk ahhoz, hogy a biztonságérzetünk és a környezetünkbe vetett bizalmunk helyreálljon. Ez a gyakorlat, módszer ezáltal arra szolgál, hogy hatalmat gyakoroljunk a saját életünk felett, mindenki döntések hozhasson az őt érintő dolgokról a saját igényeink, szükségleteink, érzéseink alapján - és először is, hogy tisztázzuk ezeket saját magunk számára - és tiszteletben tartsuk mások saját életükre vonatkozó döntéseit, ahelyett, hogy egymás felett próbálnánk hatalmat gyakorolni.

A meghatározás hatalma természetesen felhasználható mások ellen, mint minden más módszer, ami a személyes elnyomás, erőszak és felelősségvállallás kezelésére irányul, és ellentmondásos, bonyult helyzetek is adódhatnak, pl. ha mindkét fél sértettnek érzi magát, egyikük érzései sem vonhatók kétségbe, és mindkettejük szükségleteit tiszteletben tartva kell megoldásra jutni. Ha viszont ez alapján eleve cinikus hozzáállással kezelnénk a felmerülő helyzeteket, és nem hiszünk senkinek sem igazán, nem vesszük komolyan a másik állításait, kéréseit, ezáltal nem adjuk meg az esélyét annak, hogy emberek megvédjék magukat és a saját igazuk mellett további nehézségek nélkül kiálljanak, nem adjuk meg a szükséges támogatást egymásnak, s végsősoron csak az elkövetőt támogatjuk, lehetővé téve, hogy az erőszak újra és újra előforduljon.

A meghatározás hatalma, mint felfogás, hozzáállás, túl a nemi erőszakon és szexuális bántalmazáson, alkalmazható más helyzetekben is, az elnyomás más eseteinél mint pl. rasszizmus, nem szexualizált helyzetekben előforduló szexizmus, osztály alapú elnyomás, kor alapú megkülönböztetés, vagy más formában a személyes határok megsértése, verbális erőszak stb. Ez nagyjából azt jelenti, hogy ha valaki úgy érzi, támadás érte, elnyomva érzi magát stb., ezen érzés létezése, szubjektív valósága nem kérdőjelezhető meg, nem is lenne konstruktív, és a következő lépés, hogy komolyan vesszük az illető szükségleteit, igényeit. Az ilyen helyzetekben - kivéve az akut beavatkozást igénylő eseteket - az erőszakmentes kommunikáció alkalmazása (valamint moderálás/közvetítés) a beszélgetésekben hasznos tud lenni.

Kapcsolódó linkek

• Stop férfierőszak
• Definitionsmacht (nagyrészt német, néhány angol anyag)
• 'A nem az nem' poszter
• Önsegítő blog
• Erőszakmentes kommunikáció
• Stop date rape - No means no poster
• No means no - rövid képregény