indy.media.hu független média központ

„A távoltartás és a családon belüli erőszak témájától hangos manapság a közélet. (….) Csakhogy a képlet nem ilyen egyszerű: a nők elleni erőszakkal foglalkozó jogvédő szervezetek károsnak találják a megszavazott törvényt (hiába, hogy a felületes szemlélő számára úgy tűnhet: évek óta ezért lobbiznak), és veszélyesnek a köztársasági elnök alkotmányossági kifogásait – még akkor is, ha ezek egy részével a megszavazott törvény hibái miatt alapvetően egyetértenek.

Miért van igaza Sándor Klárának?

Elsősorban azért, mert a törvényjavaslatot benyújtó SZDSZ-es politikusok – köztük Sándor Klára – tették lehetővé, hogy a téma ismét felbukkant, az országgyűlés szavazott róla, és született egy jogszabály, amely fontos kérdéseket vet fel. Ez ráirányítja a problémára a politikusok, a sajtó, talán az egész társadalom figyelmét. (…)

Igaza van Sándor Klárának abban is, hogy a távoltartás azonnali elrendelésének lehetősége elengedhetetlen feltétele a jogvédelemnek. Így kétségkívül dicséretes szándék volt az osztrák modell bevezetésére tett szabad demokrata kísérlet.

Kár, hogy e nemes cél a jogalkotás során a ködbe veszett. Az elfogadott törvény ugyanis nyugati szomszédunk 12 éves normájának inkább csak a paródiája lett. Lássuk, milyen is az a jogi szabályozás, amit a liberális politikusok meg kívántak honosítani Magyarországon.

Az osztrák rendőr kitilthatja a bántalmazót a bántalmazottal közösen használt ingatlanból, amennyiben egy személy élete, egészsége vagy szabadsága ellen súlyos támadást valószínűsít. A rendőri távoltartás minimum 10, maximum 20 napra szól. (Az eredetileg legfeljebb 7 napos rendőri távoltartás időtartamát 2000-ben módosították, mert az osztrák jogalkotó belátta, hogy ez túl rövid idő ahhoz, hogy a traumatizált áldozat testileg-lelkileg összeszedje magát, tájékozódjon a jogi lehetőségeiről, és eljárásokat kezdeményezzen.) A rendőr elveszi az erőszakos fél lakáskulcsát és kikíséri a közösen használt ingatlanból. A távoltartás ideje alatt a rendőrség ellenőrzi annak betartását: az első három nap alatt legalább egyszer kiszáll az érintett családhoz, a további napokon szükség szerint. Ha a távoltartott a határozatot megszegi, pénzbírsággal sújtható; ha a bántalmazót az áldozat engedte haza, ő is megbírságolható. A rendőrség a távoltartó határozat kiadásakor értesíti az illetékes Intervenciós Központot, amely 24 órán belül felveszi a kapcsolatot az áldozattal, és számára segítséget nyújt. A segítségnyújtás során a kifejezetten e témára vonatkozó speciális szakmai követelmények az irányadók. Az Intervenciós Központok a családon belüli erőszakkal foglalkozó női jogi civil szervezetekből alakultak, e tevékenységüket államilag finanszírozzák. Az ideiglenes távoltartás ideje alatt az áldozat kezdeményezheti az ún. családjogi bíróságnál a hosszabb távú távoltartásról szóló döntés meghozatalát. Ez utóbbi legfeljebb három hónapra szól, ha azonban a felek közt polgári per van folyamatban, a távoltartás az eljárás befejezéséig fenntartható.

Ez tehát az osztrák modell, melynek bevezetésére Sándor Kláráék kísérletet tettek.

Miért nincs igaza Sándor Klárának?

A jogalkotási folyamat haladt szépen a maga útján, a kijelölt bizottságok sorban engedtek zöld utat a törvényjavaslatnak, az igazságügyi minisztérium képviselője támogatásáról biztosította a képviselőket – no persze a formailag szükséges kisebb módosítások megtételével. És ekkor robbant a bomba.

Az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium (IRM) által előkészített koncepció és részletes szövegjavaslat az eredeti elképzelést gyökeresen változtatta meg. (…)
Az erőszak konfliktussá szelídült, eltűnt elkövető és áldozat, két sérült ember lett belőlük, akiken egyformán segíteni kell: az emberi jogi megközelítést felváltotta a pszichologizáló magyarázat. Az eredeti javaslat alaptétele az volt, hogy az erőszak a hatalom eszköze: annak megszerzése, fenntartása, elvesztésének megtorlása érdekében korlátozza az elkövető a másik személyt jogai érvényesítésében. Az államnak pedig az a kötelessége, hogy az áldozatokat megvédje és az elkövetőket felelősségre vonja. Az új koncepció ideológiája ezzel szemben azt veszi alapul, hogy az erőszak lelki eredetű, szocializációs, személyiségbeli probléma. Elkövetője csupán egy agresszív ember, aki nem tud mit kezdeni az indulataival, áldozata pedig notórius áldozat, aki életvezetési nehézségekkel küzd. Ennek az irányzatnak a probléma kezelésére adott válasza a „tréning típusú, illetve kötelezésen alapuló csoportos foglakozás” (idézet a T/6306/36 számú kapcsolódó módosító javaslat indoklásából), a mediáció, a párterápia, a családi csoportkonferencia.

E két megközelítés merőben eltérő – és nem csak a jelenség értelmezésében, a kezelésére szolgáló eszközökben, de a távoltartás szerepének meghatározásában is. Míg a nőszervezetek elsődlegesen védelmi funkciót tulajdonítanak neki, addig a másik oldal alapvetése, hogy az erőszakot megelőző konfliktus idején rendelhető el távoltartás. Csakhogy tudjuk, a tipikus sérelem, amivel a bántalmazottak hatósághoz szoktak fordulni: életveszélyes fenyegetés (évente kb. 100 esetben öléssel végződik), verés (átlag 40, mire először), és átlag 4 év után először (éppen, mert addig azt hiszik, hogy valamit tudnak tenni a helyzettel egyedül is, és/vagy mert nem bíznak a hatóságokban). Ezek tényleges sérelmek.
(…)
Hiába jelezték a nőszervezetek már októberben, hogy az IRM-koncepció egészen más irányt jelöl ki, mint az eredeti elképzelés volt, az SZDSZ-es politikusok nem foglalkoztak e szakmai kifogásokkal, előterjesztőként támogatták a benyújtott módosító javaslatokat.

Mint ismeretes, az Országgyűlés a törvényjavaslatot a fentiekben ismertetett tartalommal végül 374 igen szavazattal, ellenszavazat nélkül, 4 tartózkodás mellett december 15-én elfogadta. A javaslatot benyújtó képviselők a törvény megszavazását saját győzelmükként, úgy interpretálták, mintha megoldódott volna a családon belüli (most már „hozzátartozók közötti”) erőszak áldozatainak hatékony védelme.

A törvényt – annak elfogadását követően –a nőszervezetek élesen bírálták, károsnak és veszélyesnek ítélték a bántalmazottak számára. A jogszabálynak azonban még egy kritikusa akadt. A köztársasági elnök nem írta alá, hanem előzetes normakontrollra megküldte azt az Alkotmánybíróságnak. Sólyom László megítélése szerint ugyanis alkotmányellenes, hogy a törvény aránytalanul tágan fogalmazza meg a szankcionálandó erőszak, valamint a hozzátartozó fogalmát.
Miért van igaza Sólyom Lászlónak?

A köztársasági elnöknek kétség kívül igaza van a pontatlan és értelmezhetetlen szóhasználatot bíráló észrevételeiben. Egyetértünk vele, sőt magunk is szóvá tettük november végén az IRM-nél tett egyeztető tárgyaláson, hogy a használt erőszak-fogalom nem világos. Véleményünk szerint ezt az a koncepcióbeli zavar okozza, hogy a jogalkotó az eredendően a partnerkapcsolati erőszakot leíró meghatározást kísérelte meg a családi konfliktusokra is kiterjeszteni, s prevenciósnak, azaz megelőzőnek beállítani egy valójában intervenciós, azaz egy már fennálló jogsértésbe beavatkozó jogeszközt. Végül is fából vaskarikát próbáltak csinálni, és ezt Sólyom pontosan érzékelte. A törvényalkotó „megelőzőnek” nevezi a javaslatban a távoltartást – mármint megelőzendő azt, hogy valóban jogsérelem érje a „bántalmazottat”, aki persze nem áldozat, hiszen áldozatai csak a valódi jogsértéseknek vannak; és az e törvény által kezelt „erőszak” nem valódi sérelem. A törvényjavaslat úgy tesz, mintha az alkalmazása akkor lenne indokolt, amikor még nem történt „erőszak” – de erőszaknak nevezi benne azt, ami szerinte nem üti meg azt a mértéket, hogy büntetőjogilag értékelhető lenne. Sólyom érvelése rávilágít arra: tisztázni kell, hogy a törvényhozók valamit erőszaknak értékelnek-e, vagy csak azért tesznek ilyen szót a jogszabály címébe, hogy befogják a „harcos feministák” száját, de igazából a bántalmazást nem is tartják erőszaknak – mint ahogyan a jelen törvényből ez fényesen kiderül.

Az államfő valamennyi, az alkotmányellenesnek vélt bekezdéseket elemző jogi érvelése végső soron arra fut ki, hogy az anyagi büntetőjog módosításával kiküszöbölhetőek lennének a hibák. Ez a gyakorlatban egy önálló, a családon belüli erőszakot szabályozó tényállás megalkotását jelentené, amit a nőszervezetek is évek óta szorgalmaznak. Ám Sólyom arra is felhívja a figyelmet, hogy a hatályos Büntető Törvénykönyv lefed valamennyi családon belül elkövethető jogsértést.

Ez az axiómaként kezelt kijelentés azonban nem felel meg a valóságnak. Nagyon is léteznek olyan erőszakformák, amelyeket Magyarországon nem szankcionálnak. Ilyen például a partnerkapcsolaton belüli szexuális zaklatás, a reprodukciós jogok gyakorlásának korlátozása, a cselekvési szabadság korlátozása, a gazdasági függőségbe kényszerítés, a megfélemlítés, és a nemi erőszak, ha annak alapja „pusztán” a beleegyezés hiánya. A büntető kódexben szereplő tényállások pedig nincsenek figyelemmel a partnerkapcsolati erőszak sajátos vonásaira. Jelentős a különbség egy kocsmai verekedés során és egy partnerkapcsolaton belül elkövetett testi sértés között, nemcsak az elkövető és áldozat közti dinamika, de az elkövetés körülményei és a motiváció tekintetében is. A családon belüli erőszakot az uralmi helyzet fenntartására irányuló szisztematikussága és eszkalációja különbözteti meg a többi fajtától. Eredményeképpen az azt elszenvedő nő (gyerek, más kiszolgáltatott személy) fokozatosan belesüllyed az állandó félelemérzet és megaláztatás állapotába. Ez hónapokig, akár évtizedekig is elhúzódhat. Ha egy férfi egy verekedés során eltöri felesége orrát, súlyos testi sértés bűncselekményét követi el. Ha azonban ez nem először vagy egyszer fordul elő, netán különböző bántalmazási cselekmények sorozatába illeszkedik bele, akkor e folyamatnak teljesen más hatása lesz az áldozatra, mint egy kocsmai verekedés elszenvedőjére a kapott pofonok. Az tehát, hogy egy-egy esetben családon belüli erőszakról van szó, csak az egész folyamat vizsgálata során válik világossá. Ennek mérlegelésére azonban a hatályos jogszabályok nem adnak lehetőséget, mivel elszigetelt cselekményeket értékelnek.

Miért nincs igaza Sólyom Lászlónak?

Bár a köztársasági elnök jogi érvelése igazán impozáns, és – mint láttuk – számos kifogása helytálló, beadványával mégis azt üzeni, elfogadhatónak tartja a párkapcsolaton belüli erőszakot. Ezt két módon éri el. Egyrészt a látszólagos megoldási javaslatát saját maga torpedózza meg. Büntetőjogi kodifikációt hiányol, de az, ugyebár, szükségtelen (hisz a Btk úgymond tartalmazza ezeket a tényállásokat), és ezért nem lehetséges. Másrészt gondosan elkerüli annak kimondását, hogy az alkotmányos aggályok csak az erőszakot nem involváló konfliktusok esetében állnak meg, míg az erőszakkal szemben alkotmányos és jogszerű (lenne) a távoltartás elrendelése.

Márpedig a volt alkotmánybíró államelnöknek különös felelőssége van az érvelése megválasztásában. Sólyom egy egész alkotmányjogi értekezést domborított arról, miért is nem lehet e lehető legenyhébben jogkorlátozó eszközzel fellépni egy életet, mozgásszabadságot, testi épséget, egészséget szisztematikusan veszélyeztető, vagy sértő emberrel szemben. De valójában akkor szól ki őszintén az alkotmányjogász álarca mögül, amikor a távoltartás alkalmazási körének általa elfogadható meghatározásakor azt mondja, hogy „ez azokban az esetekben indokolt lehet, amikor az erőszak áldozata […] alternatív szálláslehetőséggel […] nem rendelkezik”. Sólyom, még ha el is fogadja, hogy elvileg lehetséges az indokolt távoltartás (feltételezve, hogy áldozat és elkövető együtt élnek), úgy véli, alapesetben mégis az áldozatnak kell menekülnie.
(…)
A tét

És amíg az egyik oldal az elfogadott törvényt védi, a másik pedig annak alkotmányellenességéről elmélkedik, az erőszak szünet nélkül folytatódik. Magyarországon e pillanatban is van 400 ezer nő, akik fizikai és/vagy szexuális bántalmazást szenvednek el párkapcsolatukban. A jelenleg alkalmazható büntetőeljárás-beli távoltartást a bevezetése óta eltelt két év alatt az egész országban összesen 141 (!) esetben rendelte el a bíróság. Ugyanezen két év alatt kb. 400-500 ember halt meg családon belüli erőszak miatt. (Pontos rendőrségi adat nincs, mert csak az emberöléseket tartják nyilván, a halált okozó testi sértések – értsd agyonverés – nincsenek külön kategorizálva.) És a halál csak sok évnyi bántalmazást követően szokott bekövetkezni, rendszerint többszöri csonttörés, a bántalmazás nyomán kialakult betegség, lelki-testi trauma előzi meg. Mindez évente kb. 400 millió euróba kerül egészségügyi, munkaerőpiaci, jogi stb. kiadásokban; ráadásul a hatékony fellépés hiányában ezek a költségek újratermelődnek. A most folyó politikai vitában elsikkad, hogy az új törvény sem védi megfelelően a bántalmazott nőket, amikor a bántalmazóval való találkozásra kötelezi őket, és amikor mindössze három napot hagy nekik, hogy összeszedjék magukat és a távoltartás meghosszabbítását kérjék. Nem is beszélve arról, hogy milyen erkölcsi üzenete van egy olyan törvénynek, amely lényegében szociális problémaként, konfliktusként kezel olyan egyébként a Btk-ban szereplő bűncselekményeket, mint a verés, a fojtogatás, az életveszélyes fenyegetés, csak azért, mert azokat egy lakás négy fala között és nők ellen követik el. Ez a törvény lehetőség lett volna (illetve egy tisztességes törvény az lenne), hogy a családon belüli erőszak elkövetőitől végre megvonják az erőszakra szóló felhatalmazást. ”

Spronz Júlia – Wirth Judit

A szerzők jogvédők, a PATENT és a NANE Egyesület munkatársai